Eljutunk az érzelmi biztonság, puha, komfortos fázisába, félszavakból, egyetlen nézésből tudjuk, mit gondol a másik, és hajlamosak is vagyunk belekényelmesedni ebbe az állapotba. A kíváncsiság, az éhség, a rácsodálkozás, folyamatos felfedező vágy szűnik meg egymás iránt legelőször, mert azt gondoljuk, az a másik ember úgyis ott marad, mindig elérhető, mindig kiszámítható, és mindig jelen van. Mert ahogyan két ellentétes pólusú mágnes viselkedik, úgy működik a kapcsolat dinamikája. Vonzani csak akkor lehet bárkit is, ha nincs túl messze, de nem is fonódik rá egészen a másikra.
Még mindig kalapál a szíve a jöttödre, vagy a jól ismert, unásig hallott léptek a komfortzóna magától értetődő, alanyi jogon járó részét képezik csupán? Megrészegíti még az illatod, jólesőn beleborzong az érintésedbe? A te fájdalmad, a külvilág okozta sebeid, sérelmeid ugyanúgy az ő fájdalma még? Igazi, odaforduló, figyelmes hallgatóság, és nem a saját igazát hajtogató, földbe döngölő, móresre tanító, empátiát nem ismerő, érzelmileg elérhetetlen lakótárs? Elfogadja a különbözőségedet, vagy a saját képére formál, élettelen fabábúnak tekint, melynek addig faragja személyiségét, külsejét, amíg el nem éri a neki tetsző formát? Őszintén érdekli, mi történik veled, azt hogyan éled meg, milyen érzések kavarognak benned, mire vágysz? Te képes vagy megújulni, ezer színben ragyogni, és mindig meglepetéseket tartogatni? A kíváncsiság fenntartásán áll vagy bukik minden párkapcsolat működőképessége és sikere.
Hogyan lehet elcsábítani és megtartani? Hogyan adjak is, meg nem is? Hogyan maradjak titokzatos, és nyílt egyszerre? Hogyan biztosítsam őt a szerelmemről, hogyan adjak érzelmi komfortérzetet, miközben elég bizonytalanságot is hagyok benne egyszerre, hogy érdekes és vágyott maradjak, és ő harcoljon értem? Nem elég magától értetődőnek, kiszámíthatónak lenni, nem elég csak beékelődni, megtalálni a helyünket, akár egy jellegtelen, funkció nélküli bútordarab a közös életünk falai között. Egyetlenné kell válni. És igen, ehhez meg kell testesíteni a szeretett személy számára az összes többi, elérhetetlen, vágyott lényt, akiket ha ideje, kedve, lehetősége, ösztöne engedné, meg akarna szerezni önmagának. Azt a nőt kellene megformálni valahogyan, akit minden férfi magáénak szeretne, mégis csak egyvalaki kaphat meg. Egy rendben lévő társnak reális az önértékelése, az énképe, elfogadja magát, elfogadja a gyökereit, a botlásait, a kudarcait, a ráncait, az elmúlást, a változásokat, és szereti magát úgy, ahogy van. Aki ilyen önismereti szintekre eljutott, az soha nem a kapcsolaton kívül fogja keresni az érzelmi vagy fizikai töltekezést.
Akkor valódi és igaz a kapcsolódásunk, ha nem szűnik meg a kíváncsiság, az éhség, a rácsodálkozás, a figyelem, a folyamatos felfedező vágy egymás iránt, nem érezzük úgy, hogy az a másik ember úgyis ott marad, mindig kiszámítható és mindig jelen van. A kapcsolat fejlődése során természetes a kifelé fordulás, a kívülről érkező megerősítések, sikerek ugyanúgy fontossá válhatnak, de ezek nem hoznak tartós megelégedettséget, ha nem oszthatjuk meg azzal, akit szeretünk, aki a legfontosabb. Idővel létrejön a párok között egy hallgatólagos megegyezés, ami lehetővé teszi az autonómiával rendelkező Én, valamint a gondoskodást, figyelmet és érzelmi biztonságot adni képes Mi közötti harmonikus egyensúlyt, ami valójában a közelség és távolság egyensúlyán alapul.
Selma Lagerlöf, svéd írónő mondta: „Sokszor elmondták már, hogy nem könnyű látni annak az értékét, ami állandóan a szemünk előtt van. A távolság és a vágy kellenek hozzá.” A közelség és távolság egyensúlya fontos eleme a jól működő párkapcsolatnak. A boldog, harmonikus párkapcsolat egyik lényeges feltétele, hogy képesek legyünk egyensúlyban tartani az együtt és a külön töltött időt. A túlságosan sok külön töltött idő azonban eltávolodáshoz, az intimitás meggyengüléséhez vezet.
Időnként távolság kell. Kell egy bizonyos távolság, hogy vonzó maradjon az ember a másik számára. Vonzani csak akkor lehet bárkit is, ha az nincs túl messze, de nem is fonódik rá egészen a másikra. Az, aki önbizalomhiánnyal küszködve kapaszkodik, előbb-utóbb elveszti a szexepiljét. Egy állandó összepréselődött, fojtó, vállainkba markoló, lépéseket ránk kényszerítő tánc sem kényelmes, vágyjuk a távolságot, a szabad levegőt, és az érzést, hogy időnként mi léphessünk közelebb, szabad akaratból, vágyból, önálló döntéstől vezérelve. A távolság és közelség egyensúlya a hosszú távú kapcsolatok egyik legjobb eszköze. Ha az ember időnként el tud távolodni, és egyedül is izgalmassá, sikeressé, pozitívvá képes válni, ha megélheti, hogy hiányzik neki a társa, mindez fenntartja a kíváncsiságot, az érdeklődést, és így a vágyat is egymás iránt. A párkapcsolatban mindkét félnek szükséges megélnie saját autonómiáját, függetlenségét, miközben elkötelezettségét a társa felé nyilvánvalóvá teszi, nem hagyja őt kétségek között. Mindkettőnknek legyen levegője, autonóm birodalma, szenvedélye, énideje, örömet hozó, privát tevékenységei. Nagy igazság, hogy az ember tényleg mindig akkor jön rá, hogy milyen fontos a társa, és mennyi fejlődés volt a közös életük éveiben, amikor már elveszítette.
