A párokkal végzett interjúk, beszélgetések során kiderül, hogy azok, akik a házasságukat visszafordíthatatlan elkötelezettségnek tekintik, több lélektani munkát végeznek, vagyis több lelki energiát invesztálnak kapcsolatuk minden terepén azért, hogy elégedettségük és érdeklődésük fennmaradjon egymás iránt. Ellenben azok, akiknek a kötelékekkel kapcsolatos hozzáállásuk lazább, vagyis szívük mélyén visszafordíthatónak definiálják, nagyobb eséllyel süllyednek bele a passzivitásba, amelyet a másik ember, vagy a körülmények folytonos hibáztatásával tűzdelnek meg. A visszafordítható szó temporális, ideiglenes állapotot sugall, mintha csak úgy elég volna ellenni benne, kivenni belőle a jót, és az első krízis idején csomagolni, fejvesztve menekülni, vagy másfelé fordulni. Sokszor éppen a „visszafordítható” hozzáállás az oka kapcsolataink működésképtelenségének és meghiúsulásának. Akik úgynevezett visszafordíthatatlan kapcsolatban élnek mélyebb, meghittebb kötődésről és lelki intimitásról számolnak be, elégedettebbek, mint azok, akik egy visszafordítható kötelékben a döntést valójában meg sem hozták egymás mellett.
Az elkötelezettség valójában az egyetlen ami megkülönbözteti az igazi, tartós kapcsolatot a felszínes kötelékektől. A „házasság csak egy papír” kijelentés egy szakállas frázis, ami valójában védekezés, menekülés az örökké szó idegesítő, sürgető, villódzó felhívása elől. Pedig az örökké szót még mindig nem csépelték el, sérthetetlen, érinthetetlen, mindig újjászületik, és mindig új értelmet nyer. A házasság örökre szóló ígéretet hordoz, és akik szerint csupán egy papír, vagy szerződés, ami megszeghető, összetéphető, vagy a rajta szereplő nevek bármikor áthúzhatók, és máséra cserélhetők, nos, ők maguknak sem merik beismerni, hogy talán nem is a megfelelő ember van mellettük, vagy ők maguk képtelenek megállapodni. Ők azok, akik elvannak együtt, de valamicskét mindig megtartanak önmagukból, például a jövőképüket, amiben nem biztos, hogy szerepel a másik ember. Használják egymást magány ellen, és a megfelelő szexuális komfortérzet biztosítására. Szükségleteinket néha tényleg párkapcsolatnak álcázzuk: az anyagi jólétet, az érzelmi és szexuális biztonságot, a minőségi életszínvonalat, a közös vállalkozást szépen becsomagoljuk az együttlét színes selyempapírjába, még masnival is átkötjük, hagy lássa a külvilág a külcsínt. Pedig egy érzelmileg érett szerelemben nem létezik érdek, sem anyagi, sem másmilyen.
Az együttélés ellen ma nem sorakoztatunk fel morális indokokat, miért is tennénk, ám mégis nagyon komoly pszichológia érvek szólnak a házasság mellett. Talán nincsenek is tudatában, mégis a felek úgy vesznek részt az élettársi kapcsolatokban, hogy ők maguk teljesen szabadok, és bármikor lehetőségük van, hogy kiszálljanak a kapcsolatból, hiszen nincsenek elköteleződve. Számukra a meglévő kapcsolat nem valódi döntés, hanem egy bármikor feladható lehetőség. A folyamatos összeveszések, grandiózus kibékülések, költözködések, nagy visszahurcolkodások mind ezt a tényt bizonyítják, hiszen egy komolyabb konfliktusnál újra és újra felmerül a kérdés, hogy mit is keresünk egymás mellett, hiszen felemészt ez a héjanász, vagyis előkerül a kapcsolat megkérdőjelezése.
Mi állhat az elköteleződési problémák hátterében?
A tartós kapcsolatokba, házasságba vetett hit a rossz családi minták miatt megdől, a párkapcsolatokról alkotott kép torzult. Úgy gondolják, elkötelezett kapcsolatok hosszú távon nem léteznek, nem őrizhető meg az izgalom és a szenvedély, ezért félnek a tartós kötelékektől. Az első problémák, konfliktusok felmerülésekor inkább a szakítás mellett döntenek. Amikor eljönnek a hétköznapok, és a „félig kapcsolat” az ő olvasatában „kimerül, kiüresedik”, akkor mossa kezeit, hiszen ő tudta előre, ő megmondta, hogy kár az elfecsérelt időért, nem fog ez működni.
A felnőtt lét magában foglalja a küzdést és a kitartást, a tetteinkért, döntéseinkért, saját életünkért, szeretteinkért való felelősségvállalást. Ha gyerekként valakit túlféltettek, ha nem engedték, hogy meglépje, megtapasztalja az érett felelősségvállalás különböző szintjeit, ha nem tanulta meg, hogy a célok eléréséért, a kapcsolatokért is tenni kell, akkor nem képesek érzelmileg felnőtté válni, így elköteleződni sincs kedvük.
Ha gyerekként a legfontosabb, érzelmileg legközelebb álló emberek elhagyták, eltűntek, majd feltűntek az életében, folyton hazudtak, becsapták, vagy soha nem váltották be ígéreteiket, akkor a gyanakvás, a bizalmatlanság ugyanúgy átlengi a felnőttkort, mert gyermekként azt tanulta meg, hogy még a szeretetkapcsolataiban sem bízhat. A gyermekkori traumák okozta bizalomvesztés is eredményezhet elköteleződési problémákat. A manipulatív vagy kontrollmániás, szeretetlen, érzelmileg távoli, esetleg hűtlen szülő mintája végigkísérheti egész életét, és rányomja a bélyegét induló kapcsolataira. Sérült a bizalmuk a legfontosabb szeretetkapcsolat felé, ezért igyekeznek nem beleereszkedni érzelmileg a kapcsolatokba, így védve önmagukat az újabb csalódástól, ám eltaszítva azokat, akik túl közel kerülnek.
A férfiakat sokkal tovább kísértik a fájdalmas szakítások rossz emlékei. Azt hinnénk, már csak büszkeségből is hamar túljut az elutasítottság lelki sebein és kudarcán, majd pillanatok alatt újabb kalandba, flörtbe, vadászatba kezd. Látszólag így is van, de mélyen legbelül még hónapok, évek múltán is ragasztgatják összetört szívük darabjait, és sokkal nehezebben találnak rá az új szerelemre, mint a nők, akiket ugyanúgy elhagytak, vagy önként léptek ki a kapcsolatból. A közhiedelemmel ellentétben sokkal erőteljesebben vágynak a stabilitásra, ezért intenzívebben reagálnak, ha egy veszteség során elvész a lábuk alól a talaj. Általában nem tudják megosztani bánatukat, még önmaguknak is nehezebben fogalmazzák meg az érzéseiket. Sok férfi egyszerűen nem is hisz abban, hogy újra megtalálhatja a nagybetűs Nőt, pedig tényleg nem csak egy igazi létezik.
