Kölcsönösség és viszonosság – a szeretetkapcsolatok normális rendje

Kapcsolat
2022.05.12.

Kapcsolatainkban legtöbbször a tetteken, a gondoskodáson keresztül fejezzük ki ragaszkodásunkat. A szeretet feltétel nélküli, ezért az állandó érzelmi jelenlétet, figyelmet sem kötjük feltételekhez, mert ha ő fontos, ha számít, akkor ez nem teher, hanem boldogság. Legalábbis kezdetben. Mert a szeretetnek valóban nincs feltétele, de a kapcsolatoknak igenis van. Egy szeretetkapcsolat feltétele, hogy mindkét fél önként, önzetlenül „lepakolja” a másik ember elé azokat a kölcsönös vállalásokat, ami nélkül egyetlen emberi kapcsolat sem lehet működőképes: tisztelet, őszinteség, gondoskodás, lojalitás, együttérzés, figyelem, a szeretet kimutatásának képessége, és az érzelmi válaszkészség. A válaszkészség a figyelmet, a jelenlétet, az érzelmi bevonódást jelenti, hogy érzékenyen reagálunk egymás érzelmi állapotára, igényeire, hogy hajlandók vagyunk energiát invesztálni abba, hogy meghallgassuk egymást, hogy foglalkozzunk a problémáinkkal, mert fontos számunkra a másik jólléte. Ha ez megvan mindkettőnkben, megteremti a bizalmat, és a lehetőségét annak, hogy igazán közel érezzük magunkat a másikhoz, hogy képesek legyünk együtt fejlődni, változni, emelkedni, és hogy átsegítsen minket a kapcsolati kríziseken.

Az emberi kapcsolatok érzelmi egyensúlyában van egy fontos szabály: a kölcsönösség és a viszonosság elve. Vagyis ahogy az idő telik, számítunk rá és várjuk is, hogy azt kapjuk emberi kapcsolatainkban, amit adunk. Ha egyikünk túl sokat ad, egy ideig valóban nem vár kölcsönösséget, elég, ha látja a másik rendben van és boldog. Elég a másik jelenléte, és testi-lelki elköteleződése. De egyszer csak eljön az a pont, amikor saját áldozatkészsége, önalávetése, és társa igényeinek önmaga elé helyezése teher lesz, kiüresedik, elfárad, már nem tud miből adni. Ő is vágyja a kiegyenlítődést, a kölcsönösséget. Ha ez nem történik meg, ha továbbra is ő invesztál több érzelmi energiát a kapcsolatba, ha nem kapja meg a válaszkészséget, a törődést, a figyelmet, és a megbecsülést, akkor kihasználtnak, zaklatottnak, és boldogtalannak érezheti magát.

De hogyan kapjon bárki is valamit emberi kapcsolataiban, ha soha nem ad megfelelően visszajelzést érzelmi igényeiről? A túlzott áldozatkészség, önalávetés az alacsony önbecsüléssel függ össze. Egy alacsony önbecsülésű társ saját értékeiben való hite, testi-lelki jólléte kizárólag a másik ítéletétől, vagy aktuális hangulatától függ, csakis a másikra gondol, megfeledkezve önmagáról. Ebben a kötődésben folyamatosan szenved. A párkapcsolati konfliktusok miatt önmagát okolja, bűnösnek érzi magát, mert ő maga nem elég szerethető, nem érdemel szerelmet. Magánytól, kirekesztettségtől, elhagyatástól való félelem gyötri. Nem érzi magát elégnek, szerethetőnek, éppen ezért nem is hisz abban, hogy társa szereti és elfogadja akkor is, ha kinyilatkoztatja negatív érzéseit. Ezért marad csendben.

A szeretetegyensúly hiánya miatti feszültség azonban egyre csak nő, a romboló veszekedések, érzelmi kivonódások, helyzetből való kimenekülések megszaporodnak, ezek folyamatosan megterhelik a kapcsolat, melyek vége a teljes eltávolodás. Aki nem tiszteli önmagát annyira, hogy legyen bátorsága az adok-kapok egyensúlyára törekedni, elvárni, amit ő maga teljes természetességgel nyújt, és megfelelően nem is ad hangot érzelmi igényeinek, az egy idő után nagyon kényelmetlenül fogja érezni magát, úgy érzi, egyedül van a kapcsolatban. Az alacsony önbecsülés viselkedésünket szélsőségesen simulékonnyá, önalávetővé teszi, és sokáig észre sem vesszük, hogy semmit nem kapunk vissza. Sem figyelmet, sem megbecsülést, sem megértést.

 Egyikünk mindig jobban szeret? A ragaszkodás valóban nem izzik mindig, mindkettőnkben azonos hőfokon, és mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. Mégis, annyit adni, amennyit a másik még képes visszaadni, ezt az egyik legfontosabb életszabályt kellene mindannyiunknak

egyéni konzultáció - Király Eszteregyéni konzultáció - Király Eszter