Közbejött valami, sűrű volt a forgalom, nagy a hajtás, máshogy alakult. Miért nem fogadod el? Különben is, mindenért te vagy a hibás. Miattad alakulnak rosszul a dolgok mostanában! Állandó negatív szemlélet, csendben, passzívan, ravaszdi félmosollyal, rosszindulatú pletykák fröcsögése, a felelősség teljes elhárítása, a körülmények hibáztatása, mártírkodás, érzelmi manipuláció. A te korodban, a te szinteden, magadhoz képest, ahhoz képest, hogy nincs diplomád… És de jól nézel ki, fogytál? A barátságos hangvétel mögött ott a megtorló, erőfitogtató agresszió, a mély, személyeskedő sértés.
Nem, ő nem kiabál. Nem ordít, és nem vetkőzik ki önmagából. Nem veszít kontrolt, és látszólg még alá is rendelődik a másik embernek. De ez csak a felszín, mert képtelen nyíltan, szemtől szemben konfrontálódni, tisztán, világosan kifejezni dühét, frusztrációját. Ráadásul szeret az áldozat szerepében tetszelegni, szereti gyengének, sebezhetőnek mutatni magát a törődésért, figyelemért. Soha nem mond nemet semmire. A passzív-agresszív emberrel talán az a legnagyobb baj, hogy mond valamit, de az valahogy sosem realizálódik, igent mond, de szándékosan halogat, persze, nagyon szívesen, hallottuk már tőle milliószor, de ahogyan mosolyogva, kedvesen kimondta, már meg is tagadta a kérésünket. Nem tudja kifejezni negatív érzéseit, ezért a másikat dühíti fel, duruzsolja a szurkapiszkálódó, mérgező mondatokat, mert a passzív-agresszív ember a párkapcsolatban képtelen bárminemű konfliktuskezelésre. Nem áll bele egyetlen megoldásra váró szituációba sem, nem sorakoztat fel érveket, és nem próbál meggyőzni. Nem is bízik önmagában, saját alkalmasságában, abban, hogy ő számítana, hogy az érveivel meg tudna győzni.
Hangulata labilis, a belső élményeiről, saját érzéseiről nehezen beszél, hiába faggatod, és próbálod megnyitni, gyakran meddő próbálkozás. Önmagát az áldozat, a mártír szerepébe helyezi, a törődésért és figyelemért gyengének, esendőnek mutatkozik, aki gondoskodásra vágyik. Dacos, feszült, nemtörődöm, feledékeny, bizonytalan, tehetetlen, és depresszív. Érzelmeit, a saját szükségleteit, alapvető elvárásait, vágyait a párkapcsolataiban nem képes megfelelően kifejezésre juttatni.
Hogyan válik valaki passzív-agresszívvé? A legtöbb viselkedésmintát a múltból, otthonról hozzuk, az önérvényesítést, vágyaink, akaratunk, igényeink kifejezésre juttatását, és annak módjait is gyermekként tanuljuk meg. Ahol látszatharmónia uralkodott, ahol nem lehetett egy hangos szó sem, ahol a harag, a düh, és egyéb negatív érzelmek elfojtásra kerültek, ahol egymásba fojtották a szót, ahol tiltották, vagy veréssel torolták meg, ha a gyermek kifejezte frusztrációját, ott hamar el lehetett sajátítani a képletet: a nyílt önérvényesítés ördögtől való, jobb csendben maradni, bólogatni, és mélyre szorítani a fájó, negatív érzelmeket, mint a konfliktusokban alulmaradni, és elviselni a veszekedéseket, és a megtorló ellenagressziót. Mégis, akkor hogyan érvényesítse bárki is az igényeit? Hogyan juttassa azokat kifejezésre? Látszatmegoldás kell, minek során fennmarad a látszatharmónia, nincs kiabálás, nincs veszekedés, és látszólag nincs konfliktus sem. Ez a passzív-agresszív személyiségzavar lényege. A passzív-agresszív emberek párkapcsolataikban ösztönösen olyan partnert választanak maguknak, akivel újraélhetik azokat a gyermekként megélt dominancia harcokat és játszmákat, melyek olyan gyakran megnyomorították őt érzelmileg. Talán így akarják a múlt sérelmeit megbosszulni a jelenben.
Mi a megoldás? Hogyan kezeljünk egy passzív-agresszív társat? Ne becsméreljük, és ne szembesítsük folyamatosan a hibáival. Ne akarjunk dominánssá válni, mindenáron legyőzni, és fölé kerekedni. Ne teremtsük újra számára a múltbeli elfojtásra kényszerítő, mérgező közeget. Talán a legjobb megoldás, ha meglátjuk benne az egykori elnyomott, negatív érzelmeit mélyre szorító gyermeket, és erősítsük meg benne az alkalmasság érzést. Hogy ő is számít, hogy képes érvelni, meggyőzni, hogy az alkalmas az értelmes, konstruktív, emberi beszélgetésekre, hogy a vélemények ütköztetése néha elkerülhetetlen, a düh, és a harag pedig normális emberi reakciók, önmagában természetes, és nem bűn, kezelése azonban óriási felelősséget ró ránk.
