„A csók… az fél elájulás. Az egy kis megbolondulás” – írja Szép Ernő. Egy szenvedélyes csók felkorbácsol, de különös módon a feszültséget is oldja, csodásan lazít és lenyugtat, mert a kortizol, a stressz hormon szintje ilyenkor jelentősen lecsökken szervezetünkben. Amikor csókolózunk, amfetamin, feniletilamin, valamint endorfinok és oxitocin szabadulnak fel, egy csók kész drogozás. A fenilatilamint joggal nevezik a szerelem molekulájának, a „szerelem első látásra” történeteknél is ez a vegyület önti el az agyat. A szerelmesek között működő kémia tehát nem csupán egy szófordulat, hanem valóságalapja van. A csók egy induló szerelem „karmestere”, mert egyetlen szenvedélyes csókváltás alatt kiderül, hogy akarjuk-e egymást, vagy belobban a tűz, vagy örökre elalszik. A csók függővé tesz, ízleljük, harapjuk egymás ajkát telhetetlenül, újabb és újabb adagért könyörögve. Kevesen gondolunk a csók kémiájára, amikor ajkaink összecsapnak. Pedig a csók igazi hormonális lavina, valóságos zuhatagot indít el a szervezetünk „vegykonyhájában”, a kötődésért és ragaszkodásért felelős hormon, az oxitocin szintje az egekbe szökik, és tombol az örömhormon, az endorfin.
Bizonyos ponton túl miért hagyjuk abba a csókolózást? Sajnos a csók tűnik el leghamarabb, amikor egy kapcsolat zabolátlan szenvedélye lecsendesül, megszelídül. Mentsük meg, tartsuk meg a szenvedély szikráját, ne engedjük, ne hagyjuk veszni a csókot. Szexuálpszichológiai felmérésekből kiderül, hogy a hosszabb ideje együtt élő párok 24 százaléka csupán a szex előjátékaként csókolózik. Eltűnik a napi csókváltás, nincs reggeli, útra bocsátó rövid, puha puszi, nincs jó éjt csók, de még egy időnkénti cuppanós sem. A szelídült társszerelem, a párkapcsolati szövetség már egy konstans, kőbe vésett állandóság, de egyre inkább hiányoznak belőle a non-verbális eszközök az összetartozás kifejezésére, a fizikai intimitás, mint az ölelés, érintés, bújás, csók, simogatás. Egy jó éjt csók az egyik legegyszerűbb módja a szerelem, és összetartozás kifejezésének. Nem feltétlenül végződik szeretkezéssel, hanem egyszerű, kimondatlan szeretetnyelvként újra és újra és újra elmélyíti a közöttünk lévő érzelmi intimitást is. Egy egészséges, kölcsönös, tiszta, elkötelezett érzéseken alapuló kapcsolatban a nem szexuális együttlétet ösztönző érintések, megnyilvánulások mind a kötődést, a ragaszkodást erősítik.
A csók elmaradása árulkodóbb minden szónál, aki egyszer szenvedéllyel tapadt az ajkainkra, egy napon kerülheti a szájak és nyelvek csatáját. Ilyenkor éppen belekényelmesedni készülünk a jól bejáratott megszokás komfortos fészkébe, mert elengedni, veszni hagyni, rálegyinteni mindig könnyebb, mint teperni, kúszni, mászni, küzdeni, teljes figyelem odafordulással óvni, vigyázni valamit. Talán önmagunkat is elhanyagoljuk ilyenkor, leharcolt, nemtörődöm állapotba kerülünk testileg, lelkileg, mert a másik embernek úgyis mindegy, jelenléte oly magától értetődő és kiszámítható. Ő mindig ott lesz, és sosem megy el, mint egy bútordarab, ami mellett naponta elmegyünk szótlanul, megszoktuk a látványát. A csók mindig eszköze marad annak, hogy kimutassuk elkötelezettségünket. Ha a párok néhány év együttélés után abbahagyják a csókolózást, akkor nem érzik többé szükségét annak, hogy egymás felé bármit is kimutassanak.
A pandémia alatti állandó összezártság miatt a párkapcsolatok inkább lakótársi jelleget öltöttek. A családtagként és nem szerető társként megélt együttélésben felnőttként él bennünk az „ősi tabu”, miszerint a családtagomra nem tekinthetek szexuális partnerként. A felek minél több biztonságot nyújtó kiszámíthatóságot, szokásrendszert alakítanak ki ahhoz, hogy a mindennapokat családtagokként éljék, de sajnos férfiként és nőként annál inkább eltávolodnak egymástól. Így kiszorul a randizás, az újító, frissítő energiák a kapcsolatból. A kapcsolatunkat újra kell romantizálni, hogy újra beemeljük a régi idők spontaneitását, szenvedélyét. Ha nem vigyázunk, lassan megszűnik minden érintés, és a szenvedély valóban elpárolog, mint a testünkre szórt feromon-permet. Ne hagyjuk veszendőbe a csókot sem. A csóknak hatalma van.
Egyrészt igényeljük a kiszámíthatóságot, az érzelmi biztonságot, a nyugalmat, másrészt vágyunk a szenvedélyre, izgalomra, titokzatosságra. A tartós párkapcsolat egyenlő a megbízhatósággal és közelséggel, de a vágy féktelen, nem bírja a kontrollt, szereti az újdonságot, az ismeretlen, járatlan utakat, és bizonyos távolságot preferál. Minél inkább benne vagyunk a kapcsolat komfortzónájában, annál jobban vigyázunk az állandóságra, a bevált mozdulatokra, vagyis arra ügyelünk, hogy benne maradjunk a komfortzónában. Az egyforma keretek azonban idővel elfáradnak, színeket vesztik, unalmassá válnak. Ha egy kapcsolatban minden a rutinról szól, akkor nagyon nehéz vonzónak, vágyottnak maradni a társunk szemében. Nehéz folytonosan megújulni, új oldalunkat mutatni, mégis ez fontos ahhoz, hogy ébren tartsuk a szenvedélyt, a szeretetteljes kötődést.
