A társam tükör, lecsupaszítva szemlélem benne önmagam, és a tükör nem hazudik, kegyetlenül őszintén megmutatja a gyarlóságomat, miben kell fejlődnöm, csiszolódnom, hol tartok odaadásban, szeretet adásában, elfogadásban, türelemben, az indulatok, a konfliktusok kezelésében. Akik már nem társai egymásnak, azok egymás szemébe nézve egyáltalán nem látnak semmit, csupán „lesötétített ablakokat”. Már nem haladnak, nincsenek úton, már nincs dolguk egymással, nincs összekapaszkodás, nincs szövetség, csupán látszatkötelékben élnek. Iszonyú nehéz, és esetenként fájdalmas belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart feléd. A tükröt dühödten, ostoba, hiú módon össze lehet törni, de együtt megérkezhetünk olyan szintekre, amelyeken képesek vagyunk önkritikával szemlélni a gyengeségeinket és a kapcsolatunk réseit, hibáit.
Ha valaki nem tudja elviselni, hogy a társa az ő folytonos tükre lesz, akkor ne reméljen harmonikus közös életet, ne kezdjen párkapcsolati építkezésbe. Mert ha az másik ember szívből szeret, akkor jelképesen és valóságosan szüntelenül ott lesz a közelemben, mindig a szemembe néz, és bármit teszek, mindig látni fogja az igazi arcomat. Ha egy valaki számára nehezen elviselhető, hogy ezentúl lesz egy ember mellette, aki mindig ott halad vele együtt az úton, szimultán, vagy kissé lemaradva, de akkor is együtt, akkor ne készüljön szerelmes életközösségre. Mert lesz valaki, aki elől nem képes majd elrejteni igazi énjét, erényeit, gyengeségeit, egy ember, aki úgy ismeri majd, mint a tenyerét, és lehet, hogy néha kellemetlen lesz belenézni abba a tükörbe, amit a másik tekintet tart felé. Bárki elől elrejthetjük gyengeségeinket, de a társunk elől soha. Ha valaki elkötelezetten szeret, akkor ott lenni, jelen lenni, figyelni nem fárasztó tevékenység számára. Fárasztóbb volna a sok folytonos játszma, és mindig ugyanazokat a köröket futni az ismerkedés során, aztán bevallani magának, hogy lassan megfárad és bent ragad ezekben a körökben. Az egyedüllét, a magány, az érintés, a simító kéz, a társ hiánya, ez a fárasztó.
A bajban összekapaszkodunk és százszoros erőt mozgósítunk együtt, együtt alkotunk, együtt teremtünk, együtt működünk. Együttműködünk. Méltón, kiteljesedve csak úgy tudunk egymás mellett állni, ha egyenrangúak vagyunk, akik önmagukban is életképesek. Elengedjük a megfelelési kényszer görcsösségét, a tökéletes párkapcsolati sablonba simulás vágyát, együtt haladunk, úton vagyunk, fejlődünk, élünk a saját lehetőségeinkkel és kiaknázzuk belőle a legtöbbet. Társ az, aki nem kiegészít, hanem még erősebbé tesz, aki egyedül is harmonikus, és akivel erős egységet, szövetséget alkotunk. Nem támaszkodunk, nem függünk, és nem dőlünk egymáshoz, mint az A betű két lába, hanem egymás mellett állunk, egy irányba tekintünk. Csak erős, érzelmileg érett, önálló személyiségek képesek egyenrangú, igazán inspiráló kapcsolatban élni, azok, akik nem a másik felüket keresik, hanem egyedül is képesek egésszé válni.
A párkapcsolatban és minden szeretetkapcsolatban az egyenrangúság elengedhetetlen feltétele ennek a kölcsönös tükörtartásnak. Alárendelt szerepben nehezen tud bárki őszinte lenni. A társam figyelmeztet ballépéseimre, tévedéseimre, és szeretettel változásra buzdít. Látja a hibáimat, de nem legyint, nem hagyja azokat rám, nem keres mentséget a gyengeségeimre, botlásaimra. Nem a cinkosom, a bűntársam a gyengeségben, a passzivitásban, az ígéret megszegésben, a tétlenségben, hanem mindig sokkal feljebb, és sokkal messzebbre néz, mint ahogyan én szemlélem magam. Azt látja bennem, amilyen lehetnék, kimondva, vagy kimondatlanul üzeni, hogy változzak, fejlődjek, mutassam többnek magam, mert több is vagyok. A társam az, aki mellett jó lehetek és aki mellettem, értem, miattam lesz jó. Mindezt pedig nem azért teszi, hogy a saját képére formáljon, mert egy érett ember szembenéz a különbözőségekkel, és elfogadja, hogy a másik másmilyen, és pontosan ezért is lehet őt annyira szeretni minden negatív tulajdonságával együtt. Hanem azért, hogy én mellette, érte, miatta jobb legyek, s ezáltal nekünk, a kapcsolatunknak jobb legyen. Tükröt tart, amelyben olyannak látom önmagam, amilyen valójában vagyok, a tükör tisztasága pedig a kölcsönös őszinteségünk függvénye, mennyire fordulunk valóban egymás felé, van –e igazi, egymás szemébe tekintő, teljes elmével odafigyelő kommunikációnk. A társam az, aki mindig valós, tiszta képet kell, hogy mutasson rólam.
Régi igazság, csak akkor tud beférkőzni egy harmadik két ember kapcsolatába, ha azon rés támad. A rés, a hajszálrepedés, mindig valamilyen hiányállapot, szőnyeg alá söpört, gyermekded konfliktuskezelések, ki nem mondott, visszanyelt sérelmek, majd kezeletlen sebek. Sokkal könnyebb és egyszerűbb máshol, más karjaiban keresni az érzelem, a vágyott figyelem, az elismerés, a szenvedély morzsáit, mint a társam tükrébe őszintén belenézni, beszélni és beszéltetni, megláttatni gyengeségemet, esendőségemet, gyarlóságomat, botlásomat. Könnyebb a menekülőutat választani, mint nyíltan felvállalni negatív érzéseimet, elégedetlenségemet, meg nem értettségemet, vágyaimat.
Elfuthatok a társam, a saját tükörképem elől, próbálhatok olyan látványt találni, ami új, ami más, pozitívabb színben tüntet fel, és amit el tudok viselni, de bárkihez is szaladok, idővel úgyis visszavágyom a tiszta visszatükröződést, az őszinte, inspiráló, kapcsolatunkat építő társszerelmet, hogy mindig lássam, ki vagyok valójában.