Ő az, aki beleillik életem díszleteibe, mintha mindig is ott tett-vett volna körülöttem. Eljön az idő, amikor elég az önszabotázsból, már elég a toxikus karakterekből és szelídítésükből is elég, már nem ugráltatok oroszlánt tüzes karikán, már nem jelent önsanyargatást és önbecsmérlést a szerethető vagyok, vagy sem, vagy az írjak neki – vagy ne dilemma. Leteszem végre ennek terheit. Ő az, akinek jelenlétében nem csak a feromonjaink csapnak össze vadul és írnak le bonyolult szerelemkémiai egyenleteket. Ha kizárólag ez történne, hamar kifogyna a testi vonzalom tankja, a szenvedély alábbhagyásával, már nem tudnánk mivel újratölteni.
Ő az, aki akkor jön, amikor az egyedüllétemben is megtanultam ragyogni, borús napokon kiszínezni önmagam, és a múlt minden ajtaját bezártam. Akkor jön, amikor eleget voltam már egyedül, és szép, büszke, méltóságot, egészséges önbizalmat, reális önértékelést, önazonosságot sugárzó, teljes emberré formáltam önmagam. Amikor már nem vágyom olyan fájón-sajgón egy társra, és teljes egésszé váltam, nem kiabálok, sírok a másik felemért. Amikor már kifelé figyelek, már meglátom a szépet, meghallom a csendet, és jólesik csak úgy ülni, jó érzés hallgatni, nem időhúzás, és nem a szerencsétlen flótások időtöltése ez. Ő az, aki akkor jön, amikor már nem erőltetem a jókedvet, a mindenkori pozitív szemléletet, nem húzok reggelente mosolyálarcot, és már tudom, hogy jogom és érvényességem van szomorúnak lenni, megélni érzéseimet. Érvényességem van élvezni a saját társaságomat, és jogom van önszerető lelki luxusban, érzelmi öngondoskodásban élni önmagammal.
Ő az, akivel megértem, hogy nem kell mindenáron Akárki, inkább Valaki kell. Aki akkor jön, amikor már cseppet sem tartok az újtól, hanem az összes jogos félelmem ellenére ki tudom mondani a következő a szavakat: készen állok, hajlandó vagyok, kíváncsi vagyok. Nem kell már nekem semmilyen önvédelmi fegyver, két kezemet magasra emeled, és megadom magam az újnak. Ő az, aki akkor jön, amikor a kisugárzásom megváltozott, már nem üzenem, hogy testi-lelki éhező vagyok, már nem koldulom a szeretetet, már nem a szerelemtől akarok boldog lenni. Már nem képzelgek holtomiglan-holtodiglanról nyitott vagyok, és hajlandó meglepetésekben részesülni.
Ő az, aki felfedez magának akkor is, ha éppen nem ragyogok ki a tömegből. Aki meghódít, bókol, udvarol, és tudja még, milyen egy igazi, ódivatú randevú. Aki még ismeri ezeket a kifejezéseket, és nem tekinti azokat múlt század eleji, idejét múlt, fölösleges időhúzó tevékenységnek. Ő az, aki hozzám hű lesz, és velem megelégszik, mert eldöntötte, mert így akarja, és nem magyarázza be senkinek, hogy a monogámia szemenszedett képtelenség, a hűtlenség meg kizárólag a génelméletre fogható. Ő az, akivel én Nő lehetek, aki feladja a kabátom, hogy kiveszi a kezemből az oda nem illő dolgokat. Aki teremt, végigvisz, megszervez, összeilleszt, megjavít. Aki leválik, elköteleződik és lélekben is hazaérkezik mellém. Nem azért mert ezekre nem vagyok képes egyedül, hanem azért, hogy ő legyen a Társ, a Férfi mellettem.
Ő az, aki szelídebbé teszi a vonásaimat, finomabbá a hangomat, lágyabbá a mozdulataimat. Aki mellett nem leszek második, vagy utolsó a sorban, aki felveszi a telefont, aki elfogadó és érzelmileg válaszkész, aki szól a nap végén, hogy elindult, aki betartja amit ígér, figyel, jelen van, észben tart, emlékszik. Aki ott van, ahol mondja, és üzen, hogy biztonságban megérkezett. Ő az, aki nekem tükröt tart, megfelelő módon, határozottan visszajelzést ad, aki ismeri az összes arcomat, mégis tudja melyik az igazi, és ha ezt mégis elfelejteném, emlékeztet, és segít, hogy újra önmagamra találjak.
