A megfelelő bocsánatkérés és megbocsátás lehetőség kapcsolataink rendbehozatalára, amivel élnünk kell. Mert lebontja a sérelem, a düh és az elégtétel vágyának falait, és ezzel megnyílik az út a bizalom helyreállítására. Maga a bocsánatkérés is gyakran embert próbáló cselekedet, éppen ezért a megbocsátás ne egy odadobott, üresen kongó szó legyen, hanem hozzon valódi feloldást, amellyel végleg elengedjük az elégtétel vágyát.
Akitől bocsánatot kérnek, bizonyosságot szerez arról, hogy szerethető, az érzései számítanak. És arról is, hogy a másik ember jelen van, elkötelezett, és hajlandó erőfeszítést tenni a meglazult kötelék megerősítéséért. „Jól van, ezt megjegyeztem.” „Ezt sosem felejtem el neked.” „Megbocsátok, de nem felejtek.” „Mindenre emlékszem.” Ilyen és hasonló frázisokkal dobálózunk. A felejtés és a megbocsátás között éles a párhuzam. Hogyan bocsátom meg valaki ellenem elkövetett bűnét, ha az idő múlásával felhánytorgatom, hogy valamikor a múltban mit művelt velem? Csak kétféle döntés létezik, valóban megbocsátani és újra az életembe, a világomba engedni őt, vagy végleg hátat fordítani és elengedni, hátrahagyni, levedleni mindent, ami ő volt és hozzá kötött.
A megbocsátás csak teljes odafordulással, figyelemmel, empátiával lehetséges. Mert nem elegendő a szó, a bennem zajló lelki méregtelenítési folyamatoknak be kell végződniük, hogy a másik ember valóban feloldozást nyerjen általam. Életünk túl rövid ahhoz, hogy boldogtalanság- és sérelemnyalábokat gyártsunk, és azokból nyerjünk érzéseket vagy ingereket. És túl rövid ahhoz, hogy keserűséget hordozzunk, és hagyjuk, hogy marjon legbelül, szétáradjon vérünkben és sejtjeinkben. A düh és a bosszankodás során a szervezet érhálózata összerándul, ahogyan a szem pupillája a sötétben. Testemet elárasztja a saját magam által kiszűrt méreganyag. Mérges vagyok. És az is maradok, ha nem mondok nemet a félelemre, a bizonytalanságra, a bánatra, az önsajnálatra, a megbocsátásra való képtelenségemre, a tartós szomorúságomra. Idővel immunrendszerem bánja, a lélek betegségével együtt a testem is megadja magát. A megbocsátás önmagam miatt fontos, a saját terhem letétele. Egy jól működő kapcsolatban ahogyan a bocsánatkérést, a megbocsátást is vágyni kell, szívrepesve várni, majd engedni, hogy ő átsétáljon a demarkációs vonalon, és végre ölelésre tárja a karját. Így van rendben a közös világunk.
A bocsánatkérésnek különösen a sérült családokban nincs megfelelő példája illetve mintája. Ráadásul tévesen a megalázkodással, behódolással, önfeladással azonosítjuk. „Kérj azonnal bocsánatot!” – szólunk rá mérgesen a gyerekre, aki, bár igazságtalannak érzi a helyzetet, mégis kierőszakolja magából a bocsánatkérést, ami inkább hoz kényelmetlen megaláztatást, mint feloldozást, megkönnyebbülést számára. A bocsánatkérés így észrevétlenül összekapcsolódik az elvárások, a kényszerűség, a párkapcsolati hatalomgyakorlás, dominancia megtapasztalásával, éppen ezért sok ember számára felnőttként is komoly kihívás odaállni valaki elé és őszinte szívvel bocsánatot kérni. A bocsánatkérésnek nem kell az angyalok nyelvén szólnia, senki nem válik behódolóvá, és nem csorbul a büszkesége.
A nap ne nyugodjék le haragotok felett. (Ef 4,26)
A bocsánatkérés nem mindig azt jelenti, hogy a másik embernek volt igaza, és te tévedtél. Inkább azt jelenti, hogy többre értékeled a kapcsolatot, mint a sérelmeid hordozását. Az igazságérzethez való megrögzött, makacs ragaszkodás hozhat pillanatnyi önigazolást, elégedett érzést a sértett félnek, de csupán az igazság nem állítja helyre a békét, nem hozza vissza a bizalmat. Egy párkapcsolatban, de semmilyen emberi kapcsolatban nem hoz tartós megbékülést, megnyugvást, ha konokul ragaszkodsz az igazságodhoz. Minél mélyebb, elkötelezettebb, intimebb egy kapcsolat, annál erősebb a békére való törekvésünk, és a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is képesek vagyunk megbocsátani. Amikor megbántjuk egymást, akkor pontosan az igazság elnyerése és a megbocsátás utáni vágyunk között tipródunk. Szeretnénk, ha a másik vezekelne a vétkeiért és tanulna belőlük, közben pedig szívünk mélyén újra békességre, harmóniára áhítozunk, hogy egyikünk ölelésre tárja a karját és újra rendben legyen a közös világunk. Ilyenkor csak az ő őszinte bocsánatkérése hozhat nyugalmat, csak így állítható helyre a bizalom és a szeretet.
