Ha te nem lennél, nekem nem lenne útitársam, te nem váltottál volna jegyet a közös élet nevű társasutazásra, és nem foglaltattál volna jegyet kizárólag a mellettem lévő helyre, az ablak mellé. Ha te nem lennél, akkor én mindvégig ilyen utazásra vágynék, ilyen szerelemre; és lopva, irigykedve nézném őket, akik megosztják egymással az élményt, akárcsak az életet.
Összekacsintanak és félszavakból megértik egymást, és egymáshoz simulva, kifliben alszanak éjjel, kiskifli meg nagykifli illeszkedik egymásba eleve elrendelten, élethosszig tartó szövetségben. Ha te nem lennél, én már nem takaródznék a tagadás hazug, fals leplével, és be merném vallani önmagamnak, hogy ez egyáltalán nincs így rendben, a teljes élethez szövetség kell. Ha te nem lennél, én akkor sem lennék szerelemből kiábrándult, markáns férfias vonásokat növesztett nőnemű lény, örök magányra, erősködő női létre, kifacsart női szerepekre kárhoztatva. Helyt állnék egyszemélyes családfőként, képes lennék rá, de mégis mindig arra a megállapításra jutnék, hogy nő akarok lenni, egy férfi oldalán. Én akkor is családi fotóalbumot akarnék, zajos vasárnapokat, nem csupán életközösséget, hanem valódi szövetséget.
Ha te nem lennél én ezer éve járnám az éjszakában üresre égett férfi lelkek sivatagját. És akkor sem, azért sem írnám át a hűségeskü szövegét, ha sáros lábbal portyáztak a szívemen az érdemtelenek, csak mert éppen olyanom volt, mert hagytam. A jóban, rosszban, betegségben, egészségben, holtomiglan, holtáiglan eskünek igazi varázsa van a templom elsuttogott félhomályában. Ha te nem lennél, én akkor is hinném, hogy a hűség csendes, belső ünnepség, egyszemélyes jelenlét, hogy valójában magamhoz maradok lojális, ha hozzád hű leszek. Ha te nem lennél én nélküled is lélegeznék, csak úgy ellennék, tehetségesen menedzselném a saját életemet, örülnék a sikereimnek, de este az üres előszoba puha, nesztelen csendjébe motyognám, hogy drágám megjöttem. Ha te nem lennél, én akkor is bevallanám önmagamnak az utcai lámpák fényében, túl egy újabb furcsa randin, hogy halálosan unom már a nőt, aki nélküled vagyok.
Akkor én egyedül nézném a naplementét, a legjobb pezsgőt kortyolva, de unnám már önmagam szeretetét, a tökélyre fejlesztett, túlbuzgó önszeretetemet, az erőltetett pozitív gondolataimat, még jobban a saját társaságomat. Ha te nem lennél, én mindenféle fura alakkal találkozgatnék, szívtörött lelki sérültekkel, újabb vírusokkal a társkeresőn, tétlen kanapéhuszárokkal, férfikorba lépett, felelősségvállalásra képtelen gyermekemberekkel, jó és rossz fiúkkal, védtelen nő volnék én a huszonegyedik századi vadnyugaton, de nem félnék megvédeni magam. Ha te nem lennél, én magamra venném és elfogadnám az egyedüllét állapotát, és matematikai blődségeket állítanék fel, csak úgy, csípőből hangoztatnám, hogy az egy igenis több, mint kettő. Belebújnék a nélküled állapotába, de nem tetszene, olyan lenne, mint egy rosszul szabott ruha, feszengenék benne, és alig várnám, hogy a nap végén kibújjak belőle. Ha te nem lennél, én gyönyörű helyeken egyedül utaznék, és magányosan, némán kattintgatnám a fényképezőgépemet, magányos, státuszomban megrekedt utazó volnék én. A többiek vagy rám sem hederítenének, vagy a némi szociális érzékenységgel megáldott utasok lopva figyelnének, és gondolatban élettörténetet szőnének rólam, és megpróbálnák kitalálni, miért egyedül utazom.
Ha te nem lennél, én téged várnálak. Te kivennél a kezemből minden önvédelmi fegyvert, és feltartott kezekkel megadnám neked magam, és elhinném, akárcsak most, hogy minden háborúnak vége, élethosszig tartó boldog napok jönnek.
