Idő kell, míg megtanulunk jól szeretni. Van, aki alárendelődik, behódol, megalkuszik, és mindenféle megalázó, életidegen helyzetekbe sodródik, csak hogy hogy megtartsa a szeretett emberek figyelmét és elfogadását. Van, aki bántalmazóvá válik, kontrollál, követelőzik, elvár, manipulál, és fura nevelési szándékkal csenddel, érzelmi kivonódással büntet, vagy éppen szeretetéhes polipkarokkal fonódik a másikra, szintén azért, hogy megtarthassa szeretetei figyelmét. Az erőszak, a féltékenység, az örökös kontroll is szeretethiányt tükröz, az önszeretet hiányát. Ha önmagammal elfogadásba kerülök, akkor úgy leszek képes szeretni, hogy nem kell folyton bizonygatnom a világnak, mennyit érek. Idő kell, amíg megtanulunk egymás érzelmi húrjain jól játszani.A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható. Nem lehet rátelepedni, sarokba szorítani, manipulálni, elszámoltatni, folyton kérdőre vonni, ragyogást, önbecsülést veszítő kirakatéletre ítélni. A párkapcsolati harmónia nem jár együtt az egyéniség teljes feladásával, nem annyi, mint behódolni, és szemétlapátra söpörni az egyéni vágyakat, igényeket.
Valódi szeretet, tisztelet, empátia és elfogadás akkor lesz kapcsolatainkban, ha mindenki képes felismerni és tiszteletben tartani saját és a másik határait. Minden egészséges kapcsolat feltétele, hogy a másik elfogadja, a nemleges válaszra jogunk, lehetőségünk és okunk van, nem firtatja azt tovább, nem sértődik meg a visszautasítás miatt, nem indít bosszú hadjáratot, kommunikációs zárlatot. Ha tiszteletben tartjuk a másik döntését, éreztethetjük vele, hogy ő fontos a számunkra.
A határok meghúzásának nehezítettsége ma alattomosan begyűrűzik kapcsolatainkba, tartanak a visszautasítástól, szeretetmegvonástól, a másik haragjától, érzelmi eltávolodásától. Eltökélten hiszik, kapcsolataikat csak konfliktuskerülő magatartással tudják fenntartani, megőrizni, így küzdenek a szeretetért, az elfogadásért, a figyelemért. Hiszen a csendet nem kell megmagyarázni, kifejteni, alátámasztani. Aki nem tudja meghúzni a határait, a lelke legmélyén folyton tipródik, saját igényeinek megtagadása, az egészséges önszeretet, a nyílt önérvényesítés hiánya miatt. Mert a határok meghúzása minden kapcsolatban valójában az önbecsülésem, és a méltóságom barikádja, hogy eddig és nem tovább. Jogod, lehetőséged van a nemre, mert lehetetlen, hiábavaló, meddő próbálkozás mindenkinek megfelelni.
Nem kérjük ki magunknak a méltatlan bánásmódot, nem emelünk szót, mert a változás járatlan út, ami ijesztő feketeségben ásít a távolban, és kegyetlenül a komfortzónát feszegeti. Újra és újra elmagyarázzuk ugyanazt a problémát a másiknak, ugyanazzal a helytelen közlésmóddal, és továbbra is elviseljük, hogy semmibe vesz, levegőnek néz, kihasznál, érzelmileg manipulál. Legyen fontosabb a kapcsolatunk, mintsem hogy megengedjem, hogy így bánjon velem. Pont azért, mert nem csak őt, hanem önmagamat ugyanúgy szeretem és megbecsülöm ebben a kapcsolatban.
Elfogadjuk a tényt, vagy sem, az embert ma a nem-jei minősítik. A nem gyakran kockázatos válasz, mégis hatalom, tartás, a határok meghúzása. Ideje lenne elsajátítani a szeretetteljes, gyengéd, mégis határozott visszautasítás kultúráját. Azokat az embereket tudjuk tisztelni, akiknek vannak határaik, és tudnak nemet mondani. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy megtanulunk higgadtan érvelni, megvédeni „lelki magánterületünket”, határokat húzni. Az asszertivitás az aranyközépút a passzív, behódoló, alárendelt, illetve a fenyegető, domináns magatartásforma között.
Mert a határok meghúzása minden kapcsolatban valójában az önbecsülésem, és a méltóságom barikádja, hogy eddig és nem tovább. Önszeretet az is, mint meghozni a döntést, és felépíteni egy olyan életet, ami elől nem kell rendszeresen menekülnöm. Ezáltal úgy érvényesítem akaratomat, elképzeléseimet, szükségleteimet, hogy azzal nem bántom meg a társamat, és hozzásegítem ahhoz, hogy az ő érdekei se sérüljenek. Egy igazi kapcsolatban tényleg az lehetek, aki vagyok, a felelős, határozott nem-jeimmel együtt. Egy ilyen kapcsolatban nem lesznek játszmák, felesleges körök vagy az önfeladásra ösztönző elvárások, megszabások. Önmagam szeretete, és elfogadása miatt tiszteletben tartom és ismerem a saját lelki működésemet, így a saját határaimat is. Ki kell tudni mondani: szeretlek. De nem kell, hogy mindent eltűrjek. Pont azért, mert nem csak a társamat, hanem önmagamat is tisztelem és szeretem.
