A kudarc, a szorongás, félelem, a bizonytalanság mind olyan érzelmek kapcsolatainkban, amelyek újból és újból előhívják a kötődés vágyát, és ha ez a szükséglet érzelmi válaszra talál, akkor a kapcsolatban kialakul a legfontosabb élmény: biztonságban vagyok. Érzelmi biztonság az, hogy a társam megért, elfogad és érzelmileg támogat. Biztonságot jelent, hogy a másik ott van, jelen van, amikor baj van, amikor szükségem van rá. Kiszámíthatóan, empatikusan reagál az érzelmi állapotomra. Ragaszkodását nem köti feltételekhez. Akkor sem hagy magamra, ha hibázok, ha rossz napokat élünk meg, ha a hűség talpig nehéz, ha nehéz szeretni, ha önmagamat sem szeretem. A legrosszabb formámban is szerethetőnek tart. Érzelmi biztonság az is, ha az egymás társaságában megélt csend nem tűnik szorongatónak. És érzelmi biztonságot jelent, ha egy vita nem kérdőjelezi meg az egész kapcsolat létjogosultságát, és a düh, a harag nem tud kapcsolatunkban elsöprő pusztítást végezni.
Az érzelmi biztonság az, amit mindig, folyamatosan keresünk. Ha van egy társam, akkor hozzá tartozom, és kölcsönösen számíthatunk egymásra. Az ő szeretete, hogy benne bármikor, feltételek nélkül bízhatok, adja azt a biztonságot, amiben kiteljesedhetek, amiben azzá válhatok, akivé szeretnék. Az anya-gyermek kapcsolati szimbiózistól kezdve lelki és fizikai kapcsolódások fűznek össze minket egy egész életen át. És bár a kötelék „másik végén” a személyek változhatnak, az alapkötés mintája nem változik, és a kötődés iránti vágyunk elemi erejű marad. Egy biztonságos, kiszámítható és érzelmileg elérhető, válaszkész kora gyerekkori kapcsolat meghatározza a felnőttkori kapcsolódási készséget, de egy kiszámíthatatlan, rideg, elérhetetlen, elutasító közeg ugyanúgy.
Még a legerősebb érzések is el tudnak halni, ha nem találkoznak figyelemmel, törődéssel, válaszkészséggel és megbecsültséggel. A válaszkészség az érzelmi jelenlétet, a bevonódást jelenti, hogy érzékenyen reagálunk egymás érzelmi állapotára, igényeire, hogy hajlandók vagyunk energiát invesztálni abba, hogy meghallgassuk egymást, hogy foglalkozzunk a problémáinkkal, mert fontos számunkra a másik jólléte. Az érzelmi válaszkészség megtapasztalása azt jelenti, tudom, a társam ott van, jelen van, a gondoskodás, az empátia, a vigasztalás egyértelmű jeleit mutatja, amely fizikailag megnyugtat, érzelmileg megérint. Bármilyen krízis esetén, ha nincs válaszkészség, akkor nagyon könnyen magányosnak, tehetetlennek, megtámadva érezhetjük magunkat, és csak a magunk megszokott önvédelmi reakciójával tudunk reagálni, védekezésből támadunk. Beindulhat egy végzetesen negatív spirál, amiből nehéz egyedül, sérülések nélkül kikerülni.
Egy érzelmi kötődésben alapvető szükségletünk, hogy „lásson” a társam, figyeljen, érezze át a fájdalmamat, érdeklődjön, kapcsolódjon érzelmileg. Ilyenkor egy megnyugtató, intimitással teli, érzelemdús kapcsolódásban érezhetem magam, megélhetem az együttlét örömét. Amikor ez az érzés sérül, akkor úgy érzem, egyedül vagyok a kapcsolatban, és ami még elszomorítóbb, hogy az a kapcsolat nem megfelelő.
Ha valaki nem mutat válaszkészséget, akkor az elutasítás, a kizárás, a figyelmen kívül hagyás, a semmibevétel, az elhagyás, a hűtlenség, az árulás és más fájdalmas megélések, az alkalmatlanság érzetét okozzák bennünk, hogy nem vagyunk elég jók, figyelemre, szeretetre, kapcsolatra méltók. Tehetetlenséget, szomorúságot, dühöt, szorongást élünk át, az elhagyatottság érzése fizikailag fáj. Szeretetkapcsolatainkban pedig éppen az ellenkezőjét kellene megtapasztalnunk: megértést, közelséget, támogatást, biztonságot, vigaszt és menedéket. Egy érzelmileg elérhető, válaszkész társ esélyt ad, hogy mellette jobb emberré váljak. Ő az, aki mindig valós, tiszta képet mutat rólam. Tükröt tart, amelyben olyannak látom önmagam, amilyen vagyok, a tükör tisztasága pedig a kölcsönös őszinteségünk és odaadásunk függvénye, mennyire fordulunk valóban egymás felé, van-e igazi, egymás szemébe tekintő, odaforduló kommunikációnk, ami empátia nélkül nem lehetséges.
