Szerelembe esni könnyű, spontán és akarattalan. Egyetlen pillanat alatt történik meg, karunknál fogva ránt a mélyre, belezuhanunk, belecsapódunk az érzésbe, és az azonnali dopaminlöket szinte szétfeszít belülről. Lehet, hogy sértetlenül megússzuk, de az is lehet, hogy végzetesen, reménytelenül összezúzzuk magunkat. Az, hogy kibe szeretek bele ebben sodró és gyönyörű zuhanásban soha nem az én döntésem. Az, hogy kihez maradok hűséges egy életen át, mindig a döntésem marad, és történjen bármi, ez nem változik.
Egy kapcsolatban lehet félig benne lenni, úgy, hogy hogy végül is elvagyunk együtt, de valamicskét mégis megtartunk önmagukból, például a jövőképünket, amiben nem biztos, hogy szerepel a másik ember. Használjuk egymást ideiglenesen magány ellen, és szexuális komfortérzet biztosítására. Szükségleteinket néha tényleg egy igazi, meghitt kapcsolatnak álcázzuk, van, hogy az anyagi jólétet, az érzelmi és szexuális biztonságot, a minőségi életszínvonalat, a közös vállalkozást szépen becsomagoljuk, még masnival is átkötjük, hagy lássa a külvilág a külcsínt. Bár ő az életem része, mégsem élünk egymásban, nem döntés, hanem egy bármikor feladható lehetőség, akármikor kiszállhatok. Nem ígérek semmit, mert nem vagyok benne, önmagamban biztos. Aki szövetségre vágyik, az nem törheti a fejét menekülési útvonalakon, és nem gyávaságból, vagy kényelemből marad benne a kapcsolatban, nem lehet B terve. „Szövetség ez már, nem is szerelem” – írja József Attila. A szövetségben ott van a tudatosság, egy választás, egy döntés, jelen kell lenni, és ez kell, hogy maradjon az iránytűnk.
Hogyan lesz a kapcsolatunkból szövetség?
Bármi történjen, támogatjuk egymást. Súlyos krízisekből, múltban szerzett lelki sebeinkből is fel tudunk állni együtt, ha szeretjük egymást, ha egymás mellett a döntést valóban meghoztuk, és nincs más út számunkra, mint az, amelyen együtt haladunk. Elárulni, elhagyni egymást, sérelmeket felemlegetni, elvárni a gondolatolvasást, csomagolni, és fejvesztve menekülni a helyszínről bárki tud, ahhoz nem kell nagy kurázsi. De egymás szemébe nézve valóban beszélgetni, és nem sarat dobálni, egyoldalú szónoklatok során sérelmeket ismételgetni, hanem romboló életeseményeink, tragédiáink, kibírhatatlannak tűnő „viharaink” idején a bajban összekapaszkodni.
Minőségi idő. „Szakítsunk időt egymásra! Az egymásra fordított idő a szeretet igazi mértéke.” – írja Eginald Schlattner erdélyi német író és lelkész. Ha megszüntetjük a minőségi időt, akkor azt kockáztatjuk, hogy a kapcsolatunk túl lazává válik, a ragaszkodás szálai lazulnak meg, vagy ami még rosszabb, egy idő után azt gondoljuk, nem is kell már rajta dolgozni.
Figyelem. Nem drága ajándékokat vagy luxusutazást jelent, hanem minden olyan törekvést, ami a társam boldogságát, jólétét, érzelmi biztonságát, bizalmát erősíti. A gondoskodás, a társam igényeinek figyelembevétele nem okoz lelki terhet, nem kerül sok energiába, és nem igényel sok előkészületet. A gondoskodó nagylelkűség a szeretett személyről az egyik legszebb ösztönös tevékenység.
Tisztelet. Aki tisztel, elismeri az erősségeimből fakadó erényeket, és elnéző a gyengeségeimmel. Nem figuráz ki, nem tesz nevetségessé. Nem hánytorgat fel régmúlt sérelmeket, utamat észrevétlenül segíti, pozitív megerősítése, dicsérő szavai ösztönöznek, új erőt adnak.
Egyenrangú társakként élünk. Nincs domináns, és nincs behódoló. Társ, aki nem kiegészít, hanem még erősebbé tesz, aki egyedül is teljes, harmonikus, és akivel erős egységet, szövetséget alkotunk. Nem támaszkodunk, nem függünk, és nem dőlünk egymáshoz, mint az A betű két lába, hanem egymás mellett állunk és egy irányba tekintünk. Nem veszünk el a másikban, nem veszítjük el egykori szerethető ismertetőjegyeinket, nem áldozzuk fel egyéniségünket a kapcsolat oltárán. Együttműködünk. Méltón csak úgy tudunk egymás mellett állni, ha egyenrangú társak vagyunk, akik önmagukban is életképesek.
Nem hasonlítgatjuk magunkat másokhoz. Csak mi ketten számítunk. Elengedjük a megfelelési kényszer görcsét, a tökéletes párkapcsolati sablonba simulás vágyát, együtt haladunk, fejlődünk, élünk a saját lehetőségeinkkel, és kiaknázzuk belőle a legtöbbet.
Az élet alapvető kérdéseiben egyetértünk, közelítjük értékrendünket. Hogyan vélekedünk alapvető vallási, társadalmi kérdésekben? Mit jelent számunkra a hűség? Azonosak az alapvető értékekről, az életről szóló elképzeléseink? Azok a szeretetkapcsolatok a működnek a legjobban, melyek két hasonló ember szövetségéről szólnak.
Nem becsüljük alá a testi érintés, a közelség, a bújás, az ölelés fontosságát. Egy szeretetkapcsolatban soha nem felejtődhet el az ölelés, a csók, a simogatás. Nem képes kiteljesedni az, akinek az életéből hiányzik a szeretetnek ez az ösztönös, és alapvető gyakorlati kifejezésmódja. Az érintés mindig azt jelenti, közünk van egymáshoz.
