Egy érett, felnőtt kiegyensúlyozott, szeretetteljes, és ami talán a legfontosabb, működő párkapcsolatának alig van nyoma a közösségi médiában. Kapcsolataink fontos pillanatainak, mérföldköveinek időnkénti külvilággal történő megosztására szükség lehet, de a stabil párkapcsolatok bizonyítéka mégis az őszinteség, a bizalom, az elkötelezettség, és a krízisek megküzdésén át az egymáshoz való ragaszkodás.
A negatív önértékeléssel, a (párkapcsolati) önbizalomhiánnyal hozható összefüggésbe az oversharing, a közösségi hálózatok kommunikációs magatartása, vagyis a túl sok felszínes, vagy a túl személyes tartalmak megosztása a közösségi oldalakon. Ez a személyiségtípus egyrészt fölöslegesen terheli ismerőseit, önmagáról pedig túl sok információt árul el, amivel fokozatosan lebontja a privát szférájának határait, mérhetetlenül védtelenné téve önmagát. A közösségi oldalakon posztolt intim pillanatok, szerelmes évődések mennyisége és gyakorisága is szoros összefüggésben van azzal, ki mennyire érzi boldognak és kiteljesedettnek magát a kapcsolatában. Együtt vagyunk, mégis a minőségi időt hagyjuk elveszni az együttlétünkből. Elfelejtjük, hogy a legőszintébb mosolyok, a szeretetteljes pillantások, a legszebb, egymásban elmerülő tekintetek a valódi együttlét varázsában születnek, amikor együtt repül az idő, és nincs is arra igényünk, hogy azonnali szelfit, hangulatjelentést posztoljunk. Nem ontjuk a közösségi médiának gondosan filterezve, a legjobb szögből fotózva, ideálisra retusálva az élményt.
Aki egyfolytában másokat akar meggyőzni, valójában talán önmagát akarja meggyőzni. Amikor egy pár romantikus, idealizált pillanatokat túl gyakran oszt meg, túlzottan sugallhatják a külvilág felé, hogy boldog és egészséges kapcsolatban élnek. Néha azonban ezt az állapotot elsősorban éppen önmagukkal szeretnék elhitetni.
Az igazán boldog párok életstílusukat, élményeiket vagy az érzéseiket nem hasonlítgatják másokéhoz, így párkapcsolatuk is kiegyensúlyozottabb. A közösségi médiában való szociális összehasonlítgatásnak, az egymásra való „rálicitálásnak” egyébként romboló hatása a mentális egészségre bizonyított, depressziót, szorongást válthat ki. Ne felejtsük el azt sem, hogy akit talán irigykedve szemlélünk, azzal talán nem is azonos életciklusban járunk, így felesleges is az összehasonlítgatás. Arról nem is beszélve, hogy sosem jártuk végig az útját, cipeltük a terheit, nem tudjuk, milyen áldozatok bújnak meg az irigylésre méltónak tűnő élete mögött, illetve azt sem, hogy mi a tényleges valóság az általa közölt képből. Senki nem leshet be egészen egy élet kulisszái mögé. Mert mit látna akkor? Lehet, hogy magánéleti sikertelenséget, társas magányt, kíméletlenséget, meghasonlottságot, szeretetlenséget.
A szerethetőség érzésének folytonos megélési vágyát hordozzuk, a megfelelés kényszere terheli vállainkat. Pedig semmi mást nem kellene tennünk, csak elfogadásba kerülni önmagunkkal, elengedni az összehasonlítgatás súlyát. Attól kezdve nem kell majd senkinek, semmilyen eszközzel, a boldogság, szerethetőség, jóllét külső igazolásaival bizonygatnunk, mennyit érünk és mennyit ér a párkapcsolatunk.
Csak az tud elismerni másokat, aki saját magát is elismeri. Csak az tud a társa felé is elismerést megfogalmazni, aki saját magát is megbecsüli. És csak az képes befogadni, észrevenni és értékelni a másiktól érkező megbecsülést is. Érdemes megtanulni önmagunkkal szeretetben, szépségben, törődésben, egészséges önszeretetben élni, és nem külsőségeket megvillogtatva, hanem csak úgy egyszer igazán élni, és elfogadni önmagunkat és a másikat. Nem megfelelni vágyni, hanem járni a saját, örömöt hozó útunkon. Jó lenne gyakorolni annak a művészetét, hogy nem hasonlítjuk önmagunkat másokhoz. Függővé tesszük magunkat a közhangulattól, a külvilág zajától, mások véleményétől, kedvétől, életeseményeitől, párkapcsolat státuszától. Ez borzasztó fárasztó tud lenni. De aki önmagával elfogadásba kerül, az már úgy képes szeretni, az életet élni, és haladni a saját útján, hogy nem kell folyton bizonygatnia, ő mennyit ér. Gyakoroljuk a hatékony és szelíd ignorálás művészetét is. Mert hihetetlen jó érzés elengedni a megfelelési kényszer terheit, amikor önérzetünk, önbizalmunk foka már nem a függ mások sikereitől, boldogságától, vagy párkapcsolati elégedettségétől.
