A legtöbb viselkedésmintát a múltból, megelőző családi közegünkből hozzuk, az önérvényesítést, vágyaink, érzelmi igényeink kifejezésre juttatását, és annak módjait is gyermekként tanuljuk meg. Ahol nehezen, vagy egyáltalán nem beszéltek egymásnak az érzéseikről, könnyen előfordul, hogy a gyermek hézagos, vagy nem megfelelő mintát kap a fájdalmas érzésekkel való megküzdésre. Az a személy, aki gyermekként megtanulta, hogy érzelmeiről nem szabad beszélnie, későbbi kapcsolataiban is bizalmatlanság, gyanakvás és zártság jellemezheti. Az érzelmi kommunikáció hiányosságai félreértéseket okozhatnak, melyek megrekesztik a kapcsolatokat, és az elszigetelődés, elutasítottság, meg nem értettség érzéséhez vezetnek. Egy idő után a gyerek megérti, hogy nem érdemes kifejezni érzelmeit, mert úgysem figyel érzelmi igényeire senki, nem kapja meg azt a gondoskodást, amire vágyik, tehát, jobban jár, ha érzelmeit mélyre rejti, nem terheli másokra önmagát.
A gyengédség azt jelenti, hogy gyengéd érzelmeinket, azt a kellemes, pozitív érzést, amely egy másik emberrel kapcsolatban kialakult bennünk, meg merjük mutatni. A gyengédséget, az érzékenységet, az empátiát, a gondoskodást azonban nem szokás a férfias tulajdonságok közé sorolni. A kisfiúk sokszor nincsenek a gyengédségre szocializálva. A nők azért képesek könnyebben kinyilatkoztatni a gyengéd érzéseiket, mert a lányokat többnyire erre szocializálják, az érzelmesség, a figyelmesség, a gyengédség a női, az anyai szerepekhez szorosabban kötődik.
A régi időkben az agresszivitás vonzó férfitulajdonság volt, azt a különösen tetszetős képességet mutatta, hogy a férfi győzni tud az ellenfeleivel szemben. Az érzelmek kifejezése azonban tiltólistán szerepelt. Hogyan is lehetett volna felnézni egy „feminin” férfira, aki törődik az érzéseivel? Akkor hogyan lett volna egy versengő világban győztes? Az érzelmekre, a lélek dolgaira egy férfinak nincs ideje, az a nők terepe.
A párkapcsolatokban az érzelmi kommunikáció ma is problémás terep, sok férfi nem vállalja fel az érzéseit, sokkal inkább mélyen elnyomja azokat, amely így az ösztönök szintjén tör felszínre, és válik gyakran agresszív, vagy passzív-agresszív megnyilvánulásokká. A férfiak ma attól félnek, hogy az érzelmek kinyilvánítása a gyengeség jele, sajnos ma a férfiak (és persze vannak nők is) attól tartanak, hogy ha leveszik álarcaikat, lebontják érzelmi falaikat, szorongásaikat, félelmeiket, akkor sebezhetővé, sérülékennyé, kihasználhatóvá válhatnak. A férfiasnak számító tulajdonságok már a fiúgyerekek szocializációjában megjelennek. „Egy fiú nem sír”, „ne pityeregj már, mint egy lány”, „katonadolog”, „csak a lányok nyafognak”, „egy férfi megoldja, elvégzi magában”. Az érzelmek megfelelő kifejezésére tehát nincs minta. Ha mégis bármire van minta, az az érzelmek elhárítása, a kivonulás a helyzetből, az elkerülő magatartás, a csend. Illetve van egy másik minta: az érzelmek női módon történő kinyilatkoztatása. Azért női, mert nőktől lehet látni, tovább vinni, férfiaktól nem.
A gyerekek, és elsősorban a fiúk spontán érzelmi kommunikációját ma is gyakran leblokkolják a szülők és nem adnak helyette semmilyen támpontot, kapaszkodót arra vonatkozóan, hogy akkor hogyan is fejezzék ki az érzéseit. A férfiak így egyedül maradnak az érzéseikkel, és elsajátítanak valamilyen „technikát”, ami leggyakrabban az érzelmek elhárítása, elfojtása, és az elkerülő magatartás. Miért nem mutathat érzelmeket, miért nem sírhat a fiú vagy a férfi ítélkezés nélkül, amikor annak ideje és helye van? A nő könnye tolerálható gyengeség, a férfi könnye elfogadhatatlan szégyen? Ha a gyerekem sír, talán akkor én rossz szülő vagyok? A ne sírj már ismételgetése helyett, nem azt kellene inkább megkérdezni tőle, hogy miért sír? Miért sír, honnan a fájdalom?
Csak nehezen kérnek segítséget, és sokszor tényleg magukra maradnak az érzéseikkel. A nők mindig, minden esetben, így egy hibátlanul működő kapcsolat alatt is sokkal intenzívebb érzelmi életet élnek, van hová menekülni lelki vészhelyzetben. Ezzel szemben a férfiak nagy többsége nem, vagy csak felületesen és nagyon nehezen avatja be még a barátait is lelki, érzelmi életébe. A férfinek az a hiedelme, hogy neki az erő megtestesítőjévé kell válnia, így sokáig úgy hordozhatja sebeit, szorongását, hogy nem osztja meg azokat senkivel, pedig a kibeszélés, ventilálás segítené a szorongás oldását, a veszteségek feldolgozását is. Az érzelmek bagatellizálása, tudomásul nem vétele különböző pszichoszomatikus betegségekhez is vezethet, – migrén, pánikbetegség, gyomor-és bélrendszeri problémák-, ha nem kezd el foglalkozni az érzéseivel, azokat nem azonosítja be, nem nevezi nevén, nem hangosítja ki, és nem tud, vagy nem akar azokról senkinek sem beszámolni.
