Induló kapcsolatainkban valami olyat keresünk, ami mi nem vagyunk, ami hiányzik belőlünk, amit elmulasztottunk elsajátítani, mert nem volt lehetőségünk, nem voltunk elég nyitottak, bátrak. Izgalomba hoz az újdonság, és elvarázsol, rabul ejt a merőben ellentétes személyiség, egymáshoz ránt a szenvedély, a „másik felünk” megtalálásának idillikus, szerelmi révülete. Nincs ennél nagyobb eufória a szerelmek kezdeti lángolásában. Aztán ráébredünk, hogy az ellentétek valóban mágnesként vonzzák egymást, de mi emberek vagyunk, nekünk hasonlóvá kell válnunk. Mert a szerelem nem elég. Az ellentétek vonzzák egymást, de tartósan nehezen tudnak együtt boldogan élni. Az igazán boldog párkapcsolatban élőknek valóban sok közös vonásuk van, és azonosak az alapvető értékekről, az életről szóló elképzeléseik
Honnan tudjuk, hogy összeillünk? Az összeillés legbeszédesebb jele az otthonosság érzése. Neki átadom és megadom magam, átengedem őt a bizalmatlanságom védőburkán, egészen közel engedem, hogy lássa, és megtanulja a sebezhető énemet. Hogy elsajátítson engem, ismerje minden arcomat, rezdülésemet. Két összeillő ember nem egyszerűen passzol egymáshoz, hanem egymás közelében nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, biztonságot élnek meg, otthon vannak. Ez az otthonosság érzése, ami talán a legfontosabb.
Mert az otthon soha nem házakat, falakat jelent, vagy réztáblát a kapun, hanem fontos emberi kapcsolatokat, ahol úgy nyilvánulsz meg, és az lehetsz, aki valójában vagy. Az otthonosság érzése meghitt, őszinte kapcsolódás két ember között, ahol a másik ember örömét leli az egyéniségedben, a küllemedben, az élethez való hozzáállásodban, és örül neked. A humor szintén nagyon fontos faktor. A feszült légkör pillanatok alatt feloldható humorral, az együtt nevetés, egymás rezgéseinek átvétele elsimítja a konfliktusok élét. Az összeillő emberek egymás humorára érzékenyek, egymást felvidítják. Arcunkba kiáltó jel az, amikor a két ember nem érti egymást, nem tudnak egymás humorán nevetni, így idővel egészen ki is ölik egymásból a jókedvet. Azok a párkapcsolatok működnek tartósan, melyek inkább két hasonló ember szövetségéről szólnak. A nagy korkülönbségnek szintén jelentősége van. A párok sokkal inkább harmóniában vannak, ha hasonló életszakaszokon mennek keresztül, megegyeznek a prioritásaik, és anyagilag sem függnek egymástól. A rózsaszín köd eloszlásával konfliktushelyzeteket eredményez, ha két ember teljesen különböző életciklusokban halad, és éppen más életfeladatokkal kell szembesülniük.
Egy boldog kapcsolat nem a megfelelő emberről szól. Hanem a megfelelő tettekről. A másik nem tökéletes, és talán nem fogja beteljesíteni minden álmunkat, mégis úgy próbáljuk a közös életünket élni, hogy együtt többek legyünk, feljebb léphessünk önmagunknál és támogató megjegyzésekkel, szeretetteljes, építő kritikákkal, pozitív visszacsatolásokkal, együtt fejlődve a legjobbat tudjuk kihozni egymásból. Az összeillés lényege az, hogy a szokásaink képesek egymásba olvadni, mindez megnyugtat, érzelmi biztonságot hoz. A kapcsolatunknak értelmet adunk, hagyományokat, ismétlődő szokásokat, egy megbonthatatlan mikrokultúrát, szeretetburkot teremtünk, melyet óvunk, ami nem sérülhet, melyen nem támadhat rés.
A szerelem, a szenvedély önmagában nem elég. Hasonló lelkületű, hasonló értékrendű emberek képesek leginkább boldogan élni együtt. Azok a párkapcsolatok a legműködőképesebbek, melyek két hasonló ember szövetségéről szólnak. A bajban összekapaszkodunk, együtt alkotunk, együtt teremtünk, együtt jól működünk. Együttműködünk.
Mit jelent az összeillőség? Minél több hasonlóság, és megfelelővé válni időközben. Ha igazán szerencsések vagyunk, több olyan emberrel is találkozunk életünk során, akikből lehetne igazi. Olyan, aki elárul, megcsal és lelkeket rabol, túl sok van manapság. Olyan embert keress, és olyat láss meg, aki – ahogyan te is – tiszta lélekkel, rengeteg türelemmel, megértéssel, kompromisszumkészséggel belecsiszolódik abba a szerelembe, és engedi is önmagát igazivá tenni.
