Amikor vitatkozunk, tulajdonképpen csak szeretnénk visszatalálni a másikhoz. Az élet legtermészetesebb rendje, hogy vannak vitáink, időnként elakadunk, félreértjük, vagy megbántjuk egymást. Ettől lesz a kapcsolatunk hiteles, életszerű és élettel teli, mert nem próbálunk sem a való életben, sem a közösségi médiában egy tökéletesen működő felszínes látszatot kifelé vetíteni. Nem leszünk a szőnyeg alá söprés, az elodázás, a halogatás művészei, nem gondoljuk azt, hogy ha nem beszélünk róla, akkor a probléma nem létezik. Nem élünk csendben, tagadásban, álnyugalomban, álboldogságban, és nem vetítünk folyton a külvilág felé szép, ám hiteltelen filmet.
A hosszú távú szerelem, a boldog kapcsolatok titka nem a konfliktusmentes élet. Az elfojtott feszültség ott bujkál majd minden mozdulatban, köszönésben, érintésben és minden látszólag ártalmatlan megnyilvánulásban. Aki semmit nem mond a másiknak legbensőbb gondolatairól, félelmeiről, vívódásairól, vágyairól, negatív, vagy pozitív érzéseiről, szakadékot von a kapcsolatban. Ha nem beszélünk, az hosszú távon kétséget, bizonytalanságot, gyanút, szorongást kelt. Boldogok lehetnénk együtt, van erő a kapcsolatainkban, mégis elköszönünk egymástól a rosszindulatú kommunikáció miatt.
A konfliktuskerülés mindkét fél számára hátráltató és fájón frusztráló. Egy idő után csökken, majd teljesen megszűnik az intimitás és egyre távolabb kerülünk egymástól. A folyamatos legyőzöttség, érzése miatti elfojtott feszültség egyre csak gyűlik az elkerülő félben, míg végül az elviselhetetlenségig fokozódik, és indokolatlan intenzitással robban, egy egészen bagatellnek tűnő, véletlenszerű szituációban. Ha megosztunk egy érzelmet, akkor elmélyítjük a bizalmat. Ha pedig nem engeded a szívedbe a másik embert, eltávolodsz tőle. Ha nem beszélünk, az hosszú távon kétséget, bizonytalanságot, gyanút, szorongást kelt. A ki nem mondott szavak, az elfojtott feszültség, a tisztázatlan, szőnyeg alá söpört sérelmek szorítják, kaparják torkunkat.
A konfliktuskerülés kapcsolatainkat egyre feszültebbé teszi és aláássa a bizalmat. Egy krónikus konfliktuskerülő mellett sajnos nagyon könnyű megélni az elszigeteltséget, a társas magányt. Nem húz határokat, nem mond nemet, de igent sem, ezért sokszor gondolatolvasásra kényszerít, ami ha sikertelen, akkor azt passzivitással, goromba beszólásokkal, vagy újabb elkerüléssel bünteti. Sokan eltökélten hiszik, kapcsolataikat csak konfliktuskerülő magatartással tudják fenntartani, megőrizni, így küzdenek a szeretetért, az elfogadásért, a figyelemért. Hiszen a csendet nem kell megmagyarázni, kifejteni, alátámasztani. Aki nem tudja mások felé kijelölni a határait, a lelke legmélyén gyakran tipródhat, saját igényeinek megtagadása, az egészséges önszeretet, a nyílt önérvényesítés hiánya miatt. Mert a határok meghúzása minden kapcsolatban valójában az önbecsülés, a lelki magánterület barikádja, hogy eddig és nem tovább. Alapvető fontosságú, hogy a lehető leghamarabb kimondjuk mindazt, ami bánt, és a kapcsolat kezdetétől pontosítsuk énhatárainkat.
Hogyan lehet valaki konfliktuskerülőből konfliktusfelvállaló? Gyerekként talán tehetetlenek vagyunk, de felnőttként vannak eszközeink, hogy kibírjuk a vita közbeni feszültséget.
Egy felnőtt ember képessé válik kezelni a dühét, és elsajátíthat olyan szeretet által vezérelt, asszertív módszereket, amelyek hozzásegítenek az önérvényesítéshez, önmaga bátor felvállalásához. Figyeljünk az érzéseinkre, tudatosítsuk, és kezdjük el végre kimondani azokat. A kritikát senki nem szereti, mégis ideje leszámolni azzal a nézettel, hogy bárki csak folyton alkalmazkodó és simulékony mivoltában alkalmas, érdemes és szerethető. Ha nem foglalkozunk egy problémával, nem hangosítjuk ki negatív érzéseinknek, attól az még nem fog eltűnni nyomtalanul, dolgozni fog a felszín alatt tovább. A konfliktust elkerülni, vagy halogatni nem ugyanaz, mint nem bántani a másikat, ezt fontos tudatosítani. Mert nem lehet megúszással leélni az életet. A ferdítésekkel, a titkolózással, a félinformációkkal, a csúsztatásokkal, vagy hazugsággal nem elkerüljük a konfliktust, csak elodázzuk.
