Ha a nő szeret, akkor beszél, kimond, elpanaszol, kérdőre von, magyarázatot vár, és ha kell, gondolkodás nélkül az arcodba borítja a sérelemzuhatagot. Nem burkolózik némaságba, nem hagyja, hogy az értetlenség, csendes, kommunikációmentes, különálló, közöny, vagy gyűlölet-szigetekre sodorja az egykori szép szerelmet.
Nem csupán fizikailag van jelen, nem töri a fejét szökési terveken, nem fogalmazza a búcsú szövegét, és már nem vizsgálja, ki mit szúrt el a múltban. A közöny a nő halálos csókja, érted már? Amikor ott van, átadja magát, minden sejtjével benne lélegzik a kapcsolatban, mert még fontos, mert megéri, mert változtatni akar, mert meg akarja javítani. Ha udvariasan végighallgatja a férfiszónoklatot, majd elvonul, akkor mit tesz? Viselkedik. Akkor már nem vagy fontos. Akkor semmi vagy. Ha a nő szeret, érzelemkitörést zúdít rád, nem érdekli, hogy majd belefulladsz, hogy a pokolba kívánod hogy gyűlölöd, és szereted egyszerre, hogy megöl, felemészt ez a héjanász. Ha a nő szeret, számára ez az egyetlen ösztönös, járható út. Ha egy nő már nem beszél, kivonódik, és bezárkózik a világába, így próbál időt nyerni, túlélni. És ha egy nő nem beszél, akkor lehet, hogy titkos külső kapcsolatok sikátoros zsákutcájában már egy másik férfi ragyogtatja.
Az érzések kihűlnek, lehetetlen már feléleszteni, nem szíthatók fel soha többé. Pedig ez a szerelem is megérdemelné az újraélesztést, hogy kétségbeesetten, minden lelki erőt összeszedve fújják bele az életet jelentő energiát, töltsék bele a létezést, és feszülten, reményteljesen figyeljék az életjeleit. Elhidegülni tudod, olyan, mint túl sokáig ülni egy kád simogató, forró vízben. Aztán telik az idő, kihűl a víz, és vacogni, dideregni kezdünk. Nem akarunk többé ott maradni ahol fázunk, igyekszünk kimászni a vízből, eszünk ágában sincs már felmelegíteni újra, a helyszín reménytelenül kényelmetlen, nem melegít, nem simogat, nem lazít, és nem nyugtat többé. Így vagyunk mi ezzel. Mint a kirakós játékban, elfogynak a betűk, elfogy a szó, úgyis mind elcsépelt, időhúzó, szitkozódó, meddő vita. A közöny a nő halálos csókja. Ha beállt a csend, a nő készen áll az elengedésre. És lehet, hogy még veled marad, sajnálatból, félelemből, időhúzásból, vagy gyávaságból, de jobb, ha beletörődsz, elpukkant a szerelembuborék.
Történik persze úgy, hogy a másik ember már nem akarja, hogy újraéleszd azt a szerelmet, lemondott rólad, már korábban, lassan fakult, halványodott el az életedből, csak elfelejtett szólni róla. Bezárta a szívét, tekintete kifejezéstelen, a szavaidat sem érti. Nem több mint egy melletted vegetáló, mindennapi rutinját gépiesen elvégző test. Egy test, ami melletted lélegzik, aki néha semmiségekről kommunikál, de már nem látsz a lelke mélyére, nem is akarod már erőszakkal lerántani az álarcát. Elvesztetted, anélkül, hogy elbúcsúzott volna, a testét mégis ott hagyta melletted, mert ahhoz is gyáva, hogy elhordja onnan. Nincs elég bátorsága konfrontálódni, dobozba csomagolni a múltat és az emlékeket, nincs bátorsága elmenni, ezért meghagyja neked a kihűlt, hideg, lélektelen testét, de nem engedi, hogy hozzáérj, felmelegítsd, életet lehelj bele. Ennek így semmi értelme.
Ne hagyd a nőt elnémulni, emeld fel az arcát és beszéltesd. Nem kell instrukció, nem kell okoskodó, leuraló párkapcsolati folyamatábra, egyoldalú, választ sem váró szónoklat, férfi felsőbbrendűséget hangsúlyozó kioktatás sem kell. Neki kell beszélnie, érted? Érzelemkitörés kell, és keményen, őszintén hozzád vágott szavak kőzuhataga kell, ne védd magad, ki kell állnod. Ne hagyd, hogy elfogyjon a szó, a könny, és a hang, mert a némaság nem egyenlő a harmóniával. A ki nem mondott fojtó szavak a végtelenségig feszítenek és a társas magányának messzeségébe taszítanak. Valakinek engednie kell, és megtörni a csendet. Valakinek újra befogadóvá kell válnia, és valakinek ölelésre kell tárnia a karját. Ha egy nő hallgat, jó lesz, ha vigyázol. A közöny a nő halálcsókja.
