A nő nem mer elgyöngülni, elengedni magát, a férfi nem mer dominánsabb lenni. Hogyan találjuk így meg az utat egymás felé? Érzelmileg csak kellően támogató és biztonságos környezetben tudunk megnyílni, és megmutatni sebezhető énünket. Nincs felszabadítóbb érzés, mint letenni terheinket azáltal, hogy vállaltuk valós önmagunkat, őszinte, igazi arcunkat. Ma az induló kapcsolatokban az őszinteség, a tiszta, világos szavak hiányoznak leginkább. A késztetés, a vágy, hogy megosszuk a másikkal, amit érzünk, alapvető emberi igényünk, mégis gyanakvóvá váltunk, félünk megnyílni, lényünket átjárja a bizonytalanság. Pedig ideje lenne végre álarcok nélkül, szelíden, mégis határozottan kimondani, amit keresünk, és nem azon aggódni, hogy a másik hanyatt homlok menekül majd az érzelemlavina elől. Elérhetetlen jégkirálynő és vasálarcos macsó jelmezekben tetszelgünk, a férfi attól tart, hogy lehull a macsó álarc, a nő meg azon aggódik, túl sok lesz, érzelmeivel elárasztja, elrettenti a másikat. Pedig mindennél jobban vágyunk arra, hogy valaki végre a karjaiba zárjon.
Egy autonóm nő sok küzdelmet megélt már, megvívta a csatáit, mert meg kellett, hogy vívja azokat. Jól egyengeti a saját életét, van kialakult jövőképe, ereje, ambíciója, hogy mindezt meg is valósítsa. Így edzette az élet, és talán számos negatív tapasztalat vezetett odáig, hogy megtanulja, csak akkor van biztonságban, a dolgok akkor folynak a helyes mederben, ha kézben tartja, pontosabban ő tartja kézben az eseményeket. Azt tanulta meg életében, hogy nem támaszkodhat másokra, ezért megerősödött, méghozzá oly mértékben, hogy a férfiak nagy része már nem tartja őt elég nőiesnek, lágynak, befogadónak és törékenynek. A férfiak vagy elfordulnak tőle, vagy nem éreznek kapcsolódási pontot a jól működő, egyszemélyes rendszerében, nem érzik, hogy igazán szükség lenne rájuk. Így a nő tiszavirág életű kapcsolataiban újra és újra megéli, hogy a férfiakra nem tud és nem is lehet számítani, ezért még erősebbé, még függetlenebbé kell válnia, még vastagabb páncélt kell növesztenie. Sajnos ebben a folyamatban napról napra távolabb sodródik a vágyott párkapcsolati léttől.
Sokszor azért nem mer egyik fél sem lépni, mert nem tudja, majd mire számíthat. Csak az hozhat változást, ha valamelyikük elég bátor ahhoz, hogy megnyíljon, őszinte legyen, lerakja a terheit, megmutassa sebezhető énjét, vállalja valós önmagát, és szelíden, bátran közölje, hogy ő mire vágyik. És ne azzal törődjön, vajon mit reagál majd a másik, mi a legbiztonságosabb lépés, mi okoz legkevesebb sérülést. A nő nem mer elgyöngülni, nem meri elengedni magát, a férfi nem mer dominánsabb lenni, mert fél, hogy ezzel elriasztja a nőt. A nők ma gyakran kikérik maguknak az udvariasságot, az előzékenységet, mert ennek olyan üzenete van számukra, hogy a férfi gyengébbnek tartja őket. Pontosan emiatt sok férfi ma óvatosabb, bátortalanabb a lovagias gesztusokkal.
Egy megbízható, stabil, biztos támaszon a független nő fokozatosan megengedi, hogy a férfi kivegyen a kezéből minden önvédelmi fegyvert, és rétegről rétegre lebontsa páncélját, hogy törékennyé, érzékennyé, lággyá, befogadóvá válhasson. Ekkor lesz bátorsága újra gyengéd nőnek lenni, amire egyébként szíve mélyén vágyik is, de ami egyben az érzelmi kiszolgáltatottság, a ráutaltság érzésével is szorosan összekapcsolódik. A független nő valójában arra vágyik, hogy ne kelljen mindig erősnek lennie, mindenben egyedül helyt állnia. Azt szeretné, hogy legalább a párkapcsolaton belül ne kelljen erőt, határozottságot, dominanciát sugároznia. Nőnek akarja érezni magát, tudva, hogy a férfi, aki a társa, nála is erősebb, stabilabb, hogy bízni lehet benne, és képes őt is megtartani.
