„A kapcsolatok sohasem halnak természetes halált. Megöli őket az ego, az elutasítás és a hozzáállás.” Így tartja a keleti filozófia. Miért és mikor halnak meg kapcsolatok? Nem akkor, amikor kimondjuk, amikor hivatalossá tesszük, sokkal hamarabb. Észrevétlenül, apró léptekben leválunk, elmúlunk egymás életéből. Van a látszólagos közös életünk, és lesz a külön életrész, önmagunknak, oda a másiknak majd tilos bemenet. Élmények érnek, de már nem ő az első, akivel megosztanám. Nem a szakítólevelek jelentik azt, hogy elköszöntünk egymástól. Nézzük, szemléljük egymást, a tekintet nem üzen már semmit, nézzük, és átsiklunk rajta, nem leszünk vidámabbak, és nem szomorodunk el tőle. Szerelmünk ablakait besötétítette a közöny. Nincs harmadik, nem kúszik senki közénk, nincs külső kapcsolat, drámai megcsalás történet. Kapcsolatainkat az ego, az elutasítás és a hozzáállás öli meg. Alattomos, álnok kis belső árulásaink sodornak az érzelmi tönk szélére. Pedig a hűség, az elköteleződés, a törődés, a szeretet szimpla döntés. Mint ahogyan az életvitel, a gondolkodásmód, és a boldogság is az.
A közöny csendje, a szőnyeg alá söprés gyakorlása általában a feloldást nem hozó, parttalan viták után szokott beállni. A feloldás biztonság, hogy bár eltér a véleményünk, és ennek hangot is adunk, mégis ragaszkodunk egymáshoz, és közösen a megoldásra törekszünk. A tisztázó beszélgetésben ott van, miről kell, hogy szóljon: a letisztázásról. Ilyenkor még nem találjuk a megoldást, a béke azonnali megteremtése sem lehetséges, mégis beszélgetünk, ki tudjuk, ki merjük teríteni a lapjainkat.
Mondhatjuk, hogy az eltusolás, a rálegyintés, és a kommunikációmentes, dermedt csend is egyfajta konfliktuskezelés, mégis hosszú távon lélekölő folyamat. A legvégén semmi más nem vár, csak kiüresedett kagylóhéj-élet, társas magány. Ha soha nem beszéljük ki a problémákat, akkor azok egyre gyűlnek majd, és váratlanul fognak robbanni. És ha tényleg soha nem beszélünk róla, egy idő után már olyan magas érzelmi falakat építünk, hogy egymással sem beszélünk, és lásd, eddig tartott a kapcsolatunk. Meg akarod menteni a kapcsolatot? Akkor ne vonulj el, ne büntess csenddel, hanem beszélj, állj bele a konfliktushelyzetekbe. A hosszú távú szerelem, a boldog kapcsolatok titka nem a konfliktusmentes élet. Mert az elfojtott feszültség ott bujkál majd alattomosan minden jóreggeltben és jóéjszakátban, minden mozdulatban, és minden látszólag ártalmatlan megnyilvánulásban.
Egy krónikus konfliktuskerülő társsal azonban nem egyszerű az élet. Vele sajnos nagyon könnyű megélni az elszigeteltséget, a társas magányt. Nem húz határokat, nem mond nemet, de igent sem, ezért állandó gondolatolvasásra kényszerít, ami ha sikertelen, akkor passzivitással, durvasággal, vagy újabb elkerülő magatartással büntet. A folyamatos legyőzöttség, dominancia érzése miatti elfojtott feszültség egyre csak gyűlik benne, ami végül az elviselhetetlenségig fokozódik, majd indokolatlan intenzitással robban, egészen bagatellnek tűnő, érthetetlen, véletlenszerű szituációkban. Az elfojtás hatására ráadásul állandó felfokozott állapotban van, ami szorongáshoz, végül teljes kiégéshez vezethetnek. A konfliktuskerülés tehát mindkét fél számára hátráltató és kényelmetlen, egy idő után megszűnik az intimitás, és egy napról napra növekvő, szőnyeg alá söpört konfliktushalom tetején üldögélünk, szótlanul, egymásnak hátat fordítva. Hogyan gyógyíthatjuk a kapcsolatunk sérüléseit? Beszéddel, és még több beszéddel.
A konfrontáció pontosan a biztonságot jelzi, hogy van bátorságunk megmutatni sebezhetőségünket, tökéletlenségünket, a másiktól eltérő véleményünket, anélkül, hogy attól félnénk, megbántjuk a másikat, vagy elveszítjük elfogadását és szeretetét. Egy intim, őszinte és mély társszerelem felszínre hozza az álcák nélküli, tökéletlen, esendő embert, mert mindannyian azok vagyunk. Egy konfliktus alapja tehát az érzelmi biztonság, hogy ebben a kapcsolatban őszintén, maszkok, szerepek nélkül vállalhatom önmagam, kiállhatok magamért, mondhatok nemet is, mert tudom, hogy a vitánk épít, a fejlődésünk része és végül letisztázást, feloldást, megnyugvást hoz.
A legtermészetesebb dolog, hogy vannak nézeteltéréseink, időnként elakadunk, félreértjük, vagy megbántjuk egymást. Ettől lesz a kapcsolatunk hiteles, életszerű és élettel teli. Nem leszünk a szőnyeg alá söprés, az elodázás művészei, nem gondoljuk azt, hogy ha nem beszélünk róla, akkor a probléma nem létezik. Nem élünk csendben, tagadásban, álnyugalomban, álboldogságban, és nem vetítünk folyton a külvilág felé szép, ámde hiteltelen filmet.
