Energiánkat alattomosan elszívják a feszült csendek, az egymásba mérgezett tőrként mártott szavak, a parttalan viták. Dobáljuk a sérelmeket, oda-vissza, aztán elfáradunk, beáll a kommunikációmentes csend. A stagnálást, a megrekedést a megfagyott, dermedt kommunikáció mutatja meg, ami kapcsolataink legnagyobb ellensége. Vannak, akik azonnal szaggatnak, tépnek, és van bennük elég mersz kimondani: elég volt. Azonban sok esetben, nem a párkapcsolatból, házasságból, a másik emberből van elég, hanem a stagnálásból, a tarthatatlan helyzetből, hogy ez az egykor jól működő, szeretettel teli kötelék most megrekedt, és nem tud harmonikus irányba elmozdulni. A próbakülönélés jót hozhat, gyógyíthatja a halódó, feszültséggel teli kapcsolatok sérüléseit, kiszellőzteti, frissíti azokat, ha határozott, tisztességes keretek között zajlik. A társam szemébe nézek és kimondom: időre van szükségem, hogy átgondoljam, tisztázzam magamban, mi zajlik bennem, közöttünk. Aztán átbeszéljük, mi legyen másként a jövőben.
A próbaválás segíthet az újragondolásban, egymás újraválasztásában. Akkor kissé hátralépünk, levegőhöz jutunk, kilépünk a nyomasztó konfliktuskörökből, mert sok esetben nincs eszközünk, hogy másképp tegyük ezt meg. Távolabb lépve tisztábban látunk rá önmagunkra, a másikra, halódó, vagy újra éleszthető kapcsolatunkra. Szükségünk van távollétre, és egy lenyugodott, objektív nézőpontra, ahonnan indulatmentesen kibogozhatjuk a kaotikus érzelmi szálainkat. A próbaválás tulajdonképpen annak az elismerése, hogy egy párkapcsolatban túl sok a feloldatlan konfliktus, romboló vita, vagy éppen a megfagyott, ugyanakkor fullasztó csend. Ugyanakkor a próbakülönéléshez egy magas szintű párkapcsolati kulturáltság kell, vagyis hogy a párok között megvan a kellő motiváltság és együttműködési készség ahhoz, hogy a problémákat látják, egymás érzéseit elismerik, és közösen akarják a helyzetet megoldani.
Szembenézünk önmagukkal, hiányzik a közös életünk, beszélgetünk végre, és talán újra képesek vagyunk a másikra úgy tekinteni, mintha először látnánk, kilépünk a konfliktuskör kátyújából, és újra felfedezhetjük a szerethető tulajdonságokat a másikban, hiszen éppen ezért figyeltünk fel rá annak idején. A távolság adta feszültségcsökkenés segít újragondolni a kapcsolatunkat. Két ember, aki képes volt egymást szeretni, tisztelni, egy időre elfelejtheti az egymáshoz vezető utat, de az, hogy végleg eltávolodnak-e egymástól, vagy visszatalálnak egymáshoz, az a legtöbbször döntés kérdése. Sokszor nem szükséges azonnal a válóperes ügyvédhez rohanni, hanem a különélés megoldás lehet a felmerülő problémákra, hiszen mindkét félnek van ideje gondolkodni a történteken, és új alapokra helyezhetik kapcsolatukat. Ez az idő arra is jó, hogy felismerjük, mennyi fontos dolgot köszönhetünk a másiknak, és mennyi érték, öröm, ajándék, fejlődés volt a közös életünk éveiben. Így talán megértjük, rengeteg jelentéktelenség vesztegette értékes időnket, melyektől nem láttuk egymást, nem láttuk a kapcsolatunk valódi értékeit.
Az építő vitákat a szünet sok esetben elodázza, így a problémákat a lehető leghamarabb, értelmes emberi beszélgetéssel érdemes kezelni. Ha sokáig nem oldunk meg egy problémahalmazt, félretoljuk, és az időtől várjuk a megoldást, akkor lassan az elodázás, az altatás, a szőnyeg alá seprés művészeivé válunk. Mert ha nem beszélünk róla, akkor nem létezik – túl sok párkapcsolat mantrája lett ez. A tisztázó beszélgetésben ott van, miről kell, hogy szóljon: a letisztázásról. Ilyenkor még nem találjuk a megoldást, a béke azonnali megteremtése sem lehetséges, mégis beszélgetünk, ki tudjuk teríteni a lapjainkat, és nyíltan tudunk beszélni arról, amit eddig besöpörtünk a szőnyeg alá.
Nem tudjuk biztosan, hogy a próbaválás megmentheti-e a házasságot, statisztikailag mégis kimutatható, hogy jóval alacsonyabb a válások aránya azok körében, akik együttműködően, konstruktívan megadják maguknak a lehetőséget. Ott vannak persze az időkérők, az elkerülők, akik sokszor képtelenek kimondani, hogy vége. Ez a fajta időkérés a konfliktuskerülő emberek sajátja, akik akár többször is bevetik a „tartsunk szünetet” kártyát, saját felelősségük elől menekülve. Az önállóság szabadságát élvezve elkezdenek külön utakon járni, belépnek egy „másik életbe”, mi ott maradunk a régiben. Ők lassan leválnak rólunk, kikopnak, elmúlnak az életünkből, mert a szünet, a külön töltött idő iránti igény valójában egy halogatott „isten veled”, egy elodázott búcsú. Ők nagy valószínűséggel mielőtt odaállnak a másik elé, már elvégezték magukban a gyászmunkát, csak elfelejtették őt is beavatni. A szüneteltetés ilyenkor felgyorsítja azt az elszakadási folyamatot, ami előbb-utóbb egyébként is kialakult volna.
