Akkor valódi és igaz a kapcsolódásunk, amikor megértjük, soha senki másért nem tennénk meg ennyi mindent, nem invesztálnánk ennyi energiát, viselnénk el ennyi jellemformáló konfliktust, hullámvölgyet, hogy együtt jobb legyen. És mindig jönnek újabb élethelyzetek, életciklus-változások, melyek hatással lesznek ránk, melyeken dolgozni kell, melyeken esetenként együtt is kell dolgoznunk.
Az elköteleződéssel a megérkezés érzése csak a kezdet. Nem egy stagnáló, megrekedő állapotba érkezünk, hanem elkezdődik közös izgalmas, önismereti utunk, és muszáj szívvel-lélekkel kimondani a következő szavakat: készen állok, hajlandó vagyok, kíváncsi vagyok, türelmes vagyok, kompromisszumképes vagyok. A „boldogan éltek, míg meg nem haltak” után tévhit, hogy minden szépen kiszámítható és konfliktusmentes. Még csak ezután jönnek az összecsiszolódás buktatói, a közeledések, távolodások, mosolyszünetek, hatalmi harcok, ideiglenes elfordulások, nagy kibékülések, kirobbanó boldogság, diszharmónia, a jó és rossz körforgása, ezek mind a kapcsolat dinamikáját adják. Addig tart majd a kapcsolatunk, ameddig fejlődünk benne, ameddig együtt tartunk valahonnan valahova. A fejlődéshez, a lelki gazdagodáshoz, a növekedéshez, egymás emeléséhez idő, az összecsiszolódás rengeteg elrettentő pillanatához pedig döntés és szeretet kell. A szeretet pedig türelmes.
A fejlődés része a felismerés és az ebből fakadó megnyugvás, hogy belátjuk, be merjük ismerni, vannak nehézségeink. De egyúttal ki is tudjuk mondani: igen, vannak nehéz időszakaink, mégis van belőle kiút, mert mindketten így akarjuk. És ez így van jól, ez a szeretetkapcsolatok normális rendje.
A kapcsolatoknak végig kell lépdelniük a fejlődés fokain, és meg kell harcolnunk a kríziseinket, létrehoznunk egy szeretetburkot, egy szoros intimitást, egy biztonságos védvonalat, amin nem támadhat rés. Egymás rajongói és nem riválisai vagyunk, együtt örülünk minden sikernek, mérföldkőnek, nem tekintjük a másikat versenytársnak, nem akarjuk legyőzni, az igazunkat hajtogatni, minden áron dominálni. Mert aki igazi társ, az mindig veled együtt akar odaérni. A kapcsolatunknak saját szokásokat adunk, mikrokultúrát teremtünk, melyben az állandóság, a biztonságérzet és szenvedély egyensúlya adják a nyugalmat. Megtanulunk kommunikálni, a konfliktusokat jól kezelni, vágyainkról nyíltan, félelmek nélkül beszélgetünk. Kialakul egy igazi, realitásokon nyugvó elmélyülés, végleges összetartozás, egy szövetség.
Senki nem születik igazi társnak, csak valaki mellett válik azzá. Tudunk-e együtt emelkedni? Segíteni fogjuk egymás jellemfejlődését? Jó hatással vagyunk egymásra? Felfelé vagy lefelé húzzuk egymást? Támogatni fogjuk egymást céljaink, terveink elérésében? Kell hozzá döntés, kitartás és türelem. Pontosan látjuk a másik hibáit és gyengeségeit. Maradéktalanul, illúziók nélkül fogadjuk el egymást, de nem szakítjuk meg az utat, nem teszünk kerülőket, nincsenek menekülőútvonalaink. A rózsaszín ködbe bugyolált szerelem két-három év után megszelídül, átalakul, a kötődés érzése válik meghatározóvá, és bár a kapcsolatunk szoros és meghitt marad, mégsem marad ugyanolyan: szerelmünk észrevétlenül lecsendesül. Senki nem tökéletes, mégis egymás szemében tökéletessé válhatunk, türelemmel és kompromisszumkészséggel kezeljük és elfogadjuk egymás hiányosságait, hibáit, esendő emberként szeretjük és tiszteljük egymást. Illúzióinkat jelképesen elégetve, valódi önmagáért értékeljük, aki társként mellettünk áll.