A szeretni nem tudó férfi szorosan ölelt álmában, de valójában nem hagyta magát szeretni. Senkit nem engedett közel, nem fordította ki a lelkét, nem nyitotta meg a szívét. Folyton egy élesített, beriasztott állapotban lebegett, és soha nem pihent, folyamatos lelki önvédelemre, állandó készenléti állapotra ítélte önmagát. A szeretni nem tudó férfi még a legelején azt mondta nekem, hogy őt nem is lehet szeretni. Ezáltal szépen le is rázta magáról a felelősséget, nem is kellett a nemlétező, földön vergődő, kiteljesedni képtelen kapcsolatunkba érzelmileg túlzottan invesztálnia, majdnem-szerelmünk fölött örökké ott lebegett ijesztgető, csúfolódó, gunyoros démonként a szakítás szelleme.
A szeretni nem tudó férfi az együttléteink (szándékosan nem írom, hogy kapcsolataink) működtetését, a felelősség nyomasztó súlyát mindvégig a vállamra helyezte. És amikor az a majdnem szerelem végleg kimerült, lerobbant, mint fáradt motor, akkor mosta kezeit, hiszen ő tudta előre, ő megmondta, hogy kár az elfecsérelt időért, nem fog ez működni közöttünk. A szeretni nem tudó férfi azt mondta, én főnyeremény vagyok, hogy nem bennem van a hiba, hanem őbenne, és akartam hinni, hogy nem ez nem csak egy kommersz lerázós duma, ápoltam betegen, főztem neki vacsorát, simogattam a homlokát, és néztem vele az augusztusi csillaghullást, de a jövőképében soha nem szerepeltem, az ő életét masszívan átszőtték a talányok. Amit az emberi kapcsolatokról véleményezett, két szóban volt megfogalmazható: kötődni veszélyes. Megpihent velem egy limitált időre, még élvezte is a nemlétező párkapcsolatunk előnyeit, a gondoskodást, a törődést, az érzelembőséget, amit egyre csak adtam, de ő soha nem adott semmit vissza. Jó volt neki, hogy egy ideig nem a semmi ágán himbálózik, van hová hazamennie, de a szívében soha nem érkezett haza hozzám. Számára nem voltam végcél, csupán tartózkodási pont, lokáció. A szerelem, a ragaszkodás lassan elfogyott, de ő még mindig szorosan ölelt, öntudatlanul álmában, és semmi más nem maradt nekem, csak nyughatatlanság, és hiányérzet, ami még mélyebbre lökdösött a bizonytalanság, a kétség okozta gyötrődés, válaszkeresés bugyrába. Tudtam hogy ebben a megrekedő kapcsolatban valós igényeim kielégületlenül maradnak, de telt az idő, és amikor nem velem volt, más nőket ugyanúgy ölelt, akárcsak engem, csak egy test voltam a többi közül, aki szegény, szeretetéhes, de szeretni képtelen, elhagyott gyermekként hüppögő lelkét éjjelente álomba ringatta.
A szeretni nem tudó férfi nem hagyta magát szeretni, mégis hagyta, hogy párkapcsolatot játszunk. Ő elvenni jött hozzám, mintha csak egy puszibolt lennék, ahol ingyen elveheti, ami kell: gyöngédséget, odafigyelést, szexet, elismerő szavakat, és a létező összes szeretetnyelvet. És amikor széttártam a kezem, hogy elnézést, kifogyott a készlet, hozz is magaddal valamit, ha elvenni akarsz, akkor felháborodva szitkozódott, hogy ő igenis hitt bennem, micsoda hálátlanság ez részemről.
A szeretni nem tudó férfival nem tartottam semerre sem, vele nem fejlődtem, és nem voltam úton. Nem ültünk minden nap közelebb egymáshoz, és nem terveztük a jövőt, hanem mindvégig ott huhogott közöttünk kötődési képtelenségének démonja. Úgy próbált meghitt emberi kapcsolatban létezni, hogy nem kötelezte el, nem adta át egészen önmagát, nem vetkőztette meztelenre a lelkét. Szeretni csak meztelen lélekkel lehet, és aki önmagát adja, az átadja önmagát, az hagyja, hogy lefegyverezzék, hogy lehulljon a lába elé minden önvédelmi fegyver. Feltartott kezekkel megadja magát, és elhiszi, hogy minden taktikának, alakoskodásnak, játszmának, háborúnak vége, végre megpihenhet, mert élethosszig tartó boldog napok jönnek. Aki nem hagyja magát szeretni az képtelen a valódi intimitásra. Valódi intimitás nélkül pedig nincs meghitt kapcsolat, csak szomorú körbe- körben-járás, és sehová nem vezető zsákutcák.
