Egy független, önálló nő gyakran egyedül próbálja megváltani a világot. Nem kér, nem szól, nem tesz utalásokat, nem mutatja meg gyenge oldalát. Sokféle küzdelmet megélt már, megvívta a csatáit, mert meg kellett, hogy vívja azokat. Jól egyengeti a saját életét, van kialakult jövőképe, ereje, ambíciója, hogy mindezt meg is valósítsa. Így edzette az élet, és talán számos negatív tapasztalat vezetett odáig, hogy megtanulja, csak akkor van biztonságban, a dolgok akkor folynak a helyes mederben, ha kézben tartja, pontosabban ő tartja kézben az eseményeket.
Azt tanulta meg életében, hogy nem támaszkodhat másokra, ezért megerősödött, méghozzá oly mértékben, hogy a férfiak nagy része már nem tartja őt elég nőiesnek, lágynak, befogadónak és törékenynek. A férfiak vagy elfordulnak tőle, vagy nem éreznek kapcsolódási pontot a jól működő, egyszemélyes rendszerében, nem érzik, hogy igazán szükség lenne rájuk. Így a nő tiszavirág életű kapcsolataiban újra és újra megéli, hogy a férfiakra nem tud és nem is lehet számítani, ezért még erősebbé, még függetlenebbé kell válnia, még vastagabb páncélt kell növesztenie. Sajnos ebben a folyamatban napról napra távolabb sodródik a vágyott párkapcsolati léttől. Valójában azt szeretné, hogy ne kelljen mindig erősnek lenni, mindenben egyedül helyt állni. Legalább a párkapcsolati létben ne kelljen határozottságot, dominanciát sugározni. Nőnek akarja érezni magát, pontosan tudva, hogy a férfi, aki a társa, nála is erősebb, stabilabb, és bízni lehet benne, képes őt is megtartani.
Egy megbízható, stabil, biztos támaszon a független nő fokozatosan megengedi, hogy a férfi rétegről rétegre lebontsa páncélját, hogy újra törékennyé, érzékennyé, lággyá, befogadóvá váljon. Ekkor lesz bátorsága újra gyengéd nőnek lenni, amire egyébként szíve mélyén vágyik is, de ami egyben a kiszolgáltatottság, a ráutaltság érzésével is szorosan összekapcsolódik számára. Persze mindez csak úgy lehetséges, ha végre megtapasztalja önmagában a gyengédség erejét, és időnként az irányítást a férfi kezébe adja, és hagyja magát vezetni. Meg kell tanulnia engedni a saját, eddigi, látszólag jól működő hatásköréből, és előre tessékelni a férfigondoskodásra vágyó nőt, engedni, hogy az a férfi valóban férfi lehessen mellette.
Ha a párkapcsolat tánc lenne, akkor a nő ma úgy próbálna ebben a táncban vezetni, hogy közben elvárja, vezetve legyen, miközben kimondva, vagy kimondatlanul ellenáll a lépéseknek. A férfi ölelésében révbe érne már, hiszen ő is ugyanúgy vágyik egy inspiráló szeretetkapcsolatra, mégis hatalmas iramban lépeget előre, pedig versengeni és fel is nézni a férfira egyszerre lehetetlen. A nő így szépen lassan megsemmisíti azt a férfit, akire vágyik? A táncban is jó, ha a férfi vezet. Ha nem tud, tanítsuk meg, hagyjuk, hogy tehessen a szeretett nőért. Csak követnie kellene a „tánclépéseket”, és átadnia magát egy férfi gondoskodó szeretetének.
