Az emberi kapcsolatok csendjei beszédesebbek minden kommunikációnál. A megnyugtató, békével teli csendekben nincs szükség szavakra, mert csak azok tudnak ilyen csendben ülni, akik között mélység van. Az ilyen csendekben értjük leginkább egymást, beleereszkedünk a megnyugvást hozó, biztonságot teremtő közegbe, melyet csendjeink hoztak létre. Nincs szükség mondatok megformálására, mégis úgy érezzük egész idő alatt beszélgettünk, töltekeztünk, egymásban és önmagunkban merítkeztünk, érzékeink figyelmen kívül hagyták a csendet.
És van olyan csend, ami megsüketít. Amikor egy falióra ketyegését az agyamban légkalapácsnak érzékelem, beledübörög, ütemesen beledobol az egyébként is fájó és szívfacsaró csendbe. Amikor valakivel, aki igazán fontos elveszítem a hangot, amikor minduntalan eltévedek a hozzá vezető úton, amikor szavaim félúton felé végzetesen lehullnak élettelenül, amikor hiába figyelem az arcát, már nem látok rajta egyáltalán semmi ismerőst. A társas magány csendje fülsüketítőbb bárminél. A süvöltő csendben semmiségeket mondok, üres frázisokat, fájdalmasan tompa tőmondatokat, igen, ezek érnek el a másik emberhez mostanság a leggyorsabban. A semmitmondó közlésekre szintén üres közhelyeket válaszolok, és ő befogadja a nulla információt, az üresen kongó junk dumát, és töretlenül hisszük, jól vagyunk, elvagyunk, mert hiszen nem is veszekszünk. Ez a fajta csend a legártalmasabb az emberi kapcsolatokban. Végül semmi más nem vár, csak kiüresedett kagylóhéj-élet, a társas magány ingatag és iszapos alapjára épült idézőjeles társas kapcsolat. Nincs kapcsolódás, nincs kommunikáció, nincs közös bennünk, és nincs közünk egymáshoz. Igazi híd kellene, lélektől lélekig tartó. Képesek vagyunk még visszaépíteni?
A helyzet ambivalens volta miatt egymás és önmaguk megbecsültsége csökken, nem találjuk a kivezető utat a kapcsolatból, kilépni nincs bátorságunk, benne maradni nem jó nekünk. Mi áll a társas magányhoz való ragaszkodás hátterében? Általában van egy kiszolgáltatottabb fél, aki hitegeti magát, reménykedik a fejlődésben. Sokszor azért nem lép ki, mert azt képzeli, hogy a másik „nehezen nyílik meg”, hogy „több időre van szüksége”, miközben folyamatosan megéli, hogy az érzelmileg elérhetetlen, a szeretetlenség megélése mély sérülést okoz számára. Benne maradunk valamiben, amit már csak reményeink és hiedelmeink színeznek ki. Pedig csak azt az egy kérdést kellene megválaszolni: vajon azért vagyunk vele, mert tényleg társra leltünk benne, vagy azért, mert ezt várja el tőlünk a világ, a szülők, a konvenciók? Történik úgy, hogy két hasonló lelki alkattal küzdő, sérült személy alkot egymással egy instabil, bizonytalansággal terhelt szövetséget. De a társas magánytól többnyire csak az egyik fél szenved. Miért? Mert a másik fél alapvetően képtelen a kapcsolódásra, hiszen saját családi érzelmi közegéből a lelki intimitásra való nehezítettséget hozza.
Az is előfordul, hogy családi kapcsolataink nem adtak érzelmi biztonságot, bántalmazóak, vagy megszégyenítőek voltak, ezért a párkapcsolatokról alkotott kép is torzult. Megtanultuk, hogy kötődni veszélyes dolog, kiszolgáltatottá, sebezhetővé tesz, azt jobb elkerülni. A társas magányhoz való ragaszkodás egyéb oka lehet, hogy nem volt jelen mindkét szülő neveltetésünk során. Főleg, ha az ellenkező nemű hiányzott, aki vagy fizikailag sem volt jelen, vagy fizikailag ugyan ott volt, de érzelmileg folyamatosan távolságtartóan és zártan viselkedett. Valahol ezt ismételjük meg a társas magányunk során: nem vagyok egyedül, ott van velem a másik, érzelmileg viszont teljesen bezárok, magányos vagyok és őt is kizárom, egyedül hagyom.
Mit tehetünk akkor, ha már benne vagyunk egy ilyen kapcsolatban? A néma tűrés, a szenvedés, a kivonódás nem jó megküzdési stratégia. Fontos megtörni a csendet, és végre kihangosítani érzéseinket, kimondani, kérni, kinyilvánítani érzelmi igényeinket, mit várunk el a másiktól. Azonban ne feledjük, hogy ami évek, évtizedek alatt csontosodott be, az nem fog néhány beszélgetés után megváltozni, idő és gyakorlás kell a változáshoz, akár szakember segítségével, amit mindkettőnknek akarni kell. Ha pedig nem jutunk közelebb egymáshoz, legalább elmondhatjuk, hogy mindent megtettünk a kapcsolatunkért, és nem passzívan beletörődve, betokosodva a dermedt, felszínes kommunikációba, erőfeszítések megtétele nélkül engedtük el egymás kezét.
