Ha valaki gyerekként azt tapasztalta meg, hogy akkor kap figyelmet, szeretetet, dicséretet, vagy törődést, ha teljesít, ha folyton készenlétben áll, és lemond a saját igényeiről és szükségleteiről másokért, akkor ez később belső paranccsá válik, így próbálja meg majd felnőtt kapcsolatait működtetni.
A túlzott áldozatkészség, önalávetés a segítő szindrómával függ össze. A segítő szindróma bárki viselkedését szélsőségesen simulékonnyá, önalávetővé teszi, aki rendszerint sokáig észre sem veszi, hogy semmit nem kap vissza. Sem figyelmet, sem megbecsülést, sem megértést. Szinte mindig a körülötte állók vágyaira és szükségleteire figyel, legyenek azok magánéleti vagy munkakapcsolatok. Sokszor azonban ő maga is szenved attól, hogy mindez saját öröme, vágyai, vagy szempontjai rovására megy. Sokszor rágódik, szorong, haragot, dühöt érez az iránt, akiről ő olyan odaadóan gondoskodik. De mélységes bűntudatot érezne, ha nem tenne meg minden tőle telhetőt, sőt még azon felül is. Így próbálja meg fenntartani fontos kapcsolatait, vagy elérni, hogy szeressék, elismerjék őt.
Ahogyan szüleink viszonyultak hozzánk, mélyen gyökerezik viselkedésünkben, mert akit felnőttként túlzott gondoskodás, önfeláldozó segítés jellemez, és önalávetően hangolódik mások szükségleteire, háttérbe szorítva saját érzelmi igényeit, az gyerekként valószínűleg ezt már begyakorolhatta a szüleivel. Egy parentifikált gyermek sok esetben lesz anya, vagy apa támasza nehézségekben, krízisekben, vagy a hétköznapokban egészen egyszerűen azt tanulja meg, hogy akkor lesz jó, szeretetre alkalmas és szerethető, ha lemond saját igényeiről mások javára, ha mások terhét cipeli a vállán, ha megoldja mások problémáit, ha mások nehézségei ráterhelhetők. Igazság szerint a szülőnek kellene a gyerek érzelmi és fizikai szükségletét előtérbe helyezni, értőn figyelni rá, gondoskodnia róla, megvigasztalni, határokat pontosítani felé, a parantifikáció során azonban ez fordítva történik: a gyerek gondoskodik a szülőről, miközben rágódik és szorong az érzelmi tehervállalásban.
A segítő szindrómás személy gyakran saját értékét, megbecsültségét ahhoz köti, mennyire hasznos mások számára. Ha nem segítek, nem vagyok hasznos. És ha nem vagyok hasznos és mindig készenlétben álló, akkor nem fognak szeretni – ez a hiedelem motiválja őket folyton a túlzott szolgálatkészségre és simulékonyságra. Mivel a saját igényeik előtérbe helyezését gyerekként sokszor elutasítás, rosszallás, vagy megtorló viselkedés követte, így a számukra ismerős minta, az önfeláldozás, az áldozatkészség módozataival próbálják meg felnőtt kapcsolataikat bebiztosítani és így megtapasztalni saját értéküket. Egy ilyen párkapcsolatban rendszerint lesz egy szolgalelkű fél és egy passzív szereplő, aki megengedi magának, mert megengedheti, hogy szinte teljesen passzívvá és önállótlanná váljon, mert a másik úgyis mindig mindent megold helyette. Nem gondoljuk, hogy ez bármelyik fél számára előnyös felállás, a passzív felet egy idő után zavarni kezdi az önállóság, a kompetenciaérzés, az autonómia hiánya, neheztelő, dühös, és ellenséges lesz, majd teljesen bezár és talán máshol, a kapcsolat falain kívül kezdi keresni a saját önértékelése megerősítését.
A szolgalelkű fél sem érzi jól magát, mártír játszmába kezd, mert ő a „lelkét kiteszi”, de a másik „egy szalmaszálat nem rak keresztbe”. Nem veszi észre, hogy nem hagy teret a másiknak a cselekvésre, döntések meghozatalára. A túlzott áldozatkészség, önalávetés az alacsony önbecsüléssel függ össze. Egy alacsony önbecsülésű társ saját értékeiben való hite, testi-lelki jólléte kizárólag a másik ítéletétől, vagy aktuális hangulatától függ, csakis a másikra gondol, megfeledkezve önmagáról. Ebben a kötődésben folyamatosan szenved. Az alacsony önbecsülés viselkedésünket szélsőségesen simulékonnyá, önalávetővé teszi, és sokáig észre sem vesszük, hogy semmit nem kapunk vissza. Sem figyelmet, sem megbecsülést, sem megértést.
A segítő-segített, vagy szülő-gyerek dinamikájú kapcsolatokban mindkét félnek szükséges fejlődnie, hogy ki tudjanak lépni ezekből a szerepekből, új alapokra helyezve kapcsolatukat. Mi segíthet? Az autonómia azt jelenti, hogy kiállok a saját igényeim, szükségleteim mellett, és azért is, hogy saját lelki magánterületet kaphassak a kapcsolatban. Énhatáraink a saját lelki magánterületünk, védelmi rendszerünk, amire szükség van minden emberi kapcsolatban is. Ha nem elég szilárdak, vagy képlékenyek az énhatáraink, akkor nagy valószínűséggel nem lesz bátorságunk kinyilvánítani az érzelmeinket, mivel félünk a másik reakciójától, vagy azt gondoljuk kapcsolatainkat csak így, önérvényesítés nélkül tudjuk működtetni. Az énhatár az egyetlen eszköz arra, hogy mindketten autonóm, önálló személyként létezzünk. Ez ahhoz is hozzásegít, hogy kapcsolatunk dinamikája ne sérüljön, ne terelgetésre, gyámolításra szoruló kisgyerekként, hanem nőként és férfiként tudjunk egymásra tekinteni.
