Az üres emberek csak az üreseket vonzzák, mindig ezt mondtad. Megtalálják egymást, belefúrják magukat a másik üres tekintetébe, és megpróbálnak valamit kivenni ebből a hasztalan kapcsolódásból, és úgy tesznek, mintha értelme volna az együttlétüknek. A fotókon mosolyognak, és összeér a válluk, de közben saját pózukat igyekeznek trendivé tenni, csak a szájuk nevet. Vannak emberek, akik a közös fotókon is egyedül vannak, magányosak, mint az ujjam, de a fotó elkészült, a külvilágnak látnia kell a profi retust. Mert az üres emberek is boldogok akarnak lenni, csak nem tudják, hogy nem elég annak látszani. Az üres embereket még a ragadozók is vonzzák. Így hívom azokat, akiknek az üres ember a prédája, mert őket könnyű elkapni, és könnyű a vérüket szívni, és többnyire, engedik is magukat prédává tenni.
Én is voltam ragadozó férfi prédája, és csak néztem magam kívülről, mit keresek még ott, miért nem mozdul a lábam, miért ez az ideiglenes paralízis a tagjaimban, miért hagyom, hogy elvegye tőlem a díszeimet, hogy ellopjon hitet, önbizalmat, akaraterőt, önbecsülést, méltóságot. Nekem nincs üres lelkem, és egy idő után „elfogytam” számára, kérgesedtem, edződtem, és bezártam önmagam, már nem volt mibe beleakasztani a karmait, és egyszer csak lepattant rólam, elveszítette az erejét. Ez a ragadozó-emberek tragédiája. Bár ők nem bánják, majd újra belemarnak egy utat tévesztett bolyongóba, és szívják a vérüket, amíg lehet.
Te véradó vagy, mert engem még több erővel, szépséggel, kisugárzással, ragyogással töltöttél meg, tőled zubogott az ereimben a szerelem, és veled gyönyörű, életerős, büszke érzéssé változott. Magamban találtam meg a békét, és milyen bolond voltam, hogy eddig máshol kerestem, felkutattam érte a világot, azt gondoltam, majd a külcsín betapasztja az űrt bennem. Feküdtem emelkedő, süllyedő mellkasodon, és figyeltem, hogyan táncol a falon a redőny résein át bekérezkedő augusztusi napsugár. Messziről hallottam a hangodat, mintha nem is a szeretőm volnál, hanem anyám, apám, bátyám, és minden szerettem, és jóakaróm egy személyben. A mondat emlékeim folyosóján zuhanva koppan, és még mindig hatással van rám: ha képtelen vagy önmagadban békére lelni, akkor nincs értelme máshol keresni. Akkor értettem meg, ahhoz, hogy a megfelelő embert megtaláljam, először nekem kell megfelelővé válni. Nekem kell pozitívvá, erőssé, éretté, magabiztossá, céltudatossá, vonzóvá, kiváncsivá válnom. Nekem kell először szerethetővé válnom. Én vajon megfelelek minden kritériumnak? Megvan bennem mindaz, amit az ideális partneremről listáztam?
Mindaddig mérgező emberi kapcsolatokba botlottam, lehúzó kapcsolatok spiráljában topogtam egy helyben, amíg nem volt békém, nem volt lelki egészségem. Addig csak az üreseket, és a ragadozókat vonzottam, akik körém tekerték édes-mézes indáikat, aztán csak fulladtam tőlük, de időbe telt, amíg végre mély levegőt tudtam venni, és kilélegeztem irányukban a közönyt. Mire téged megtaláltalak, már kigyógyultam belőlük. Készen álltam valami újra, és újra széppé, szerethetővé, vonzóvá varázsolódtam, csak úgy önmagamtól, nem ragyogtatott egyetlen férfi sem. Az egyedüllétemben tettem szert emberismeretre, önismeretre, önbizalomra, önszeretetre. Olyan emberek társaságát kerestem, akiknek már megvolt, amit én szerettem volna. Akik lelki egészségben, szépen, boldogan, békében éltek önmagukkal. Az üresek csak az ideális párkapcsolatot hajszolják, de valójában nem állnak semmire sem készen, és sérüléseiket, sebesült önbecsülésüket mind a szerelemben akarják kúráltatni. Pedig a párkapcsolat nem terápia, nem önbizalomerősítő tréning, és nem gyógyír magány ellen.
Önmagam legjobb verziója voltam melletted, és ha akarod, mondhatom, hogy érted, miattad ragyogtam. Amikor elmentél, csak a szépet vitted el belőlem, nem tiportál a lelkembe, és én nem ültem zokogva a sarokban, friss sebeimet nyalogatva. Nem loptad el a napfényt, a falon táncoló napsugarakat a redőny résein át. A távozásoddal nem borult teljes napfogyatkozás a világomra. Nem osztottad két részre az életteremet, hogy az egyikben túl világos legyen, mert teletuszkolom a rólad szóló emlékekkel, a másikban pedig vaksötét, ahol én talajt vesztve, tapogatózva kapaszkodom a fájdalomindákba.
Nem kaptam tőled halálos szívlövést, csak egy búcsú ölelést, amit elteszek emlékül, mert veled lettem felnőtt, és veled tudtam végre megszeretni önmagam.
