Aki engem szeret, nem hagy el, és nem enged elmenni. Nem csomagol, nem menekül fejvesztve, nem kényszeres költözködő, aki olyankor magába fordul, és vihar előtti csendet provokál. Én nem bírom a vihar előtti csendeket, gyűlölöm a bizonytalanság szorongásos állapotát, utálom hallgatni a szélcsengők vészjósló csilingelését, fák törzsének nyikorgó hangjait, a becsapódó ablaktáblák zaját, viszolygok látni a felverődő, fullasztó port.
Valami készül, rossz hír érkezik mindjárt, és én állok az ajtóban, mint nők háború idején gyásztáviratot sejtve. Aki engem szeret, nem tart sakkban, nem treníroz, nem nevel, nem zsarol a hiányával, és nem emlékeztet minduntalan, hogy hol tartanék nélküle. Annak én nem vágyom a hiányát, és ő nem vonja meg tőlem a szeretetét, a jelenlétét. Nekem nem kell gondolkodó csendszoba, nekem nem kell szív-elsősegély, aki engem szeret, az kimutatja, és nem várja meg, hogy az én karom lendüljön először ölelésre. Aki engem szeret, az tudja, hogy nem adom akárkinek a figyelmem, és csak akkor tudok önfeledten, bizalommal szeretni, ha olyan biztos vagyok az ő szerelmében is, mint abban, hogy egyszer megszűnünk lélegezni.
Aki engem szeret, az tudja, hogy engem nagyon kell szeretni, mert különben olyanná válok, mint egy ridegen tartott, megriadt kis állat, aki elszokott az emberi érintéstől, és én rúgok, harapok, elfordulok, és beleveszek önmagam bonyolult, makacs csillagrendszerébe. Mert én egyedül is egész vagyok, nekem nem kell a másik felem, én nem keresem, nem támaszkodom, és már régóta sarkig tárom az ajtót annak, aki menni akar. Aki engem szeret, az tudja, hogy nekem nem kell bonyodalom, fájdalom, nem kell boldogtalan szerelem. Nekem az odaadó, dédelgető, boldog szerelem a létfeltétel, és én már így működöm mindhalálig, mint egy rossz, önző, öntörvényű óraszerkezet, ha nem törődnek velem, végérvényesen megállok, és mutatóim ott maradnak lefagyva, megdermedve halotti csöndben. Aki szeret, az tudja, hogy így csak önmagamat védem. Nem akarok több fekélyes, lassan gyógyuló sebet a szívemen, nem tékozlom, nem szórom rá a szerelmemet a jöttmentekre, hétpróbás gazemberekre, hogy aztán halálra gázoljanak lánctalpaikkal. A boldog, gondoskodó szerelem létezésében hiszek, de nem vagyok képes adni önmagamból, amíg nem érzem a szerelem bőségét.
Aki engem szeret, annak az ölelései nem ritkulnak, és nem csak elfogadja, hanem viszonozza az enyéimet. Akkor nem lesz az én ölelésem sem bátortalan, akkor nem lesz gyenge, hiteltelen az érintésem. Aki engem szeret, annak ujjai nem csúsznak ki a kezeim közül, az nem kerüli fürkésző, vihar előtti csendet félő tekintetemet. Aki engem szeret, az velem egy irányba néz, az csókot ad, és nem homlok puszit, nem fordít hátat az ágyban, és nem szorít ki a párbeszédekből az asztalnál. Az tudja, hogy nem tűrök el vetélytársat, nem tűrök, ólálkodó, macskatestű nőket, mert aki engem szeret, nem vágyik másmilyen angyalhangra, csak az enyémre, és nem ólálkodik fülledt, félhomályos, titkos szobákban másféle női érintéseket vágyva. Én nem vagyok félbe maradt szerelmek folytatása, nem vagyok kiegészítés, nem vagyok második esély, és nem voltam, soha nem leszek második nő.
Aki engem szenvedéllyel, lángolón szeret, azt én magaménak tartom, és összeborulva, leválaszthatatlan szimbiózisban élek vele, mindaddig, amíg érzem a szerelmét. A közönnyel nem tudok mit kezdeni. Akkor én nem bízom, akkor gyanakszom és bőrét szimatolom, éjjelente fürkészem az arcát, miről, kiről álmodhat. Megremegett alattam a föld, sérült túlélő lettem. Honnan ismerném én, milyen az, amikor rendezett életű, vihogó vidám fiúk és vidám lánykák szeretik egymást? Aki engem szeret, annak a hűség nem talpig nehéz, az nem lesz szökevény, nem gondolja meg magát, és nem vonul vissza napokra az emlékezés erdejébe.
Aki engem szeret, az nem sír a kikerült utak miatt, melyekre miattam, az én szerelmem miatt nem lépett rá.
