A tiszta, romlatlan, őszinte érzéseket lázasan kutatjuk, és a szerelmet sokszor lepkehálóval üldözzük. Kapcsolatainkban egymás tanítói leszünk, rengeteg életleckét biflázunk be, majd felejtünk el egycsapásra, szexuális ámokfutásokba kezdünk, testünket tartós használatra bocsátjuk, és hagyjuk, hogy hátunkat sáros lábbal tapossák az érdemtelenek.
Mindenkinek, aki valaha, valamikor önbecsülést veszített, vissza kellene utaznia az időben, hogy megtalálja, megvizsgálja és meggyógyítsa akkori önmagát. Vissza kellene lépni abba a dimenzióba is, amikor még volt tartás, büszkeség, méltóság, és elvek, melyekhez tartotta magát. Ahol, ha mégis megbotlott, akkor felállt, és emelt fővel koronát igazított, igen, azok voltak a szép idők. Ma többségük fájdalmasan magányos, és fogalmuk sincs, milyen érzés egyetlennek lenni valaki számára. A kényszerkompromisszumok fájó, szorító üveg búrája alatt fulladoznak, és csodálkoznak, hogy ül a múlt a mellkasukon, régóta nem tudnak mély levegőt venni. Az elmúlt szerelmek, a bukdácsoló párkapcsolatok, amikor a ruháink után kutatunk a félhomályban, és egy utolsó pillantást vetünk még az ágyban fekvő, lélegző idegen testre, mind megtanítanak valamire. Minden istenveleddel megtanulunk egy leckét a toleranciáról, a kompromisszumkészségről, a konfliktuskezelésről, a tűrőképességről, önmagunk határairól, a büszkeségről, és a hűségről.
Megtanultam, hogy a majdnem szerelmek, azok nem szerelmek. Azok csak laza, vagy ilyen-olyan kapcsolatok, és soha nem fejlődnek, hanem megrekednek, stagnálnak. Nincs bennük elegendő kurázsi szárnyalni, ezért csak a földön vergődik, ott szaladgálnak, mint szárnynélküli, félénk kivi madarak. A majdnem párkapcsolatokban soha nem tudjuk, hányadán állunk a másikkal, nem rakunk bele csak fél energiát, fél gőzt, egészen nem is vagyunk jelen benne. A majdnem szerelmek azok töltelék-kapcsolatok, úgy gondoljuk, kihúzzuk, kiböjtöljük az időt bennük, amíg el nem jön az igazi, nagy érzés. A majdnem szerelmekben azonban ott rekedünk, a halánték őszül, a mozdulatok lassulnak, gyengül az együttlét szívverése is. Eltelik az élet. Megtanultam, hogy ezt nem akarom.
Sokat tanultam. Például azt, hogy a rendelkezésre álló lehetőségeim közül a legjobbat érdemlem, ellenkező esetben csupán az időmet pazarolom és az limitált. Különösen alacsony lett a hülyeség toleranciám. Megtanultam, hogy vannak életszabályok, melyek nem elcsépelt klisék, és örök igazságok. Például, ha valaki velem akar lenni, akkor minden rezdülésével azon lesz, hogy ez megvalósuljon. Ha valaki számára fontos vagyok, akkor minden megnyilvánulása erről árulkodik majd. Ha valaki érzéseiben folyamatosan, hosszú távon bizonytalan vagyok, kétségek között vergődöm, és a kapcsolat nem nyújt érzelmi biztonságot, akkor talán nem a megfelelő emberrel van dolgom. Ez ilyen egyszerű. Megtanultam azt is, hogy őszinteség, és tiszta, világos szavak nélkül csak szeparált, magányos lakatlan szigetekre sodródunk egymástól. Kár a fájdalomért, és az elvesztegetett időért. Kár a hosszantartó csend periódusokért is, csak az értetlenség, és a kiégés erdejébe sodornak.
A szerelem és a tisztelet felbecsülhetetlen ajándékok. Ha valaki képtelen ezt viszonozni, akkor nem érdemli meg, hogy bármit is adjak önmagamból. Az önbecsülésemnek tiszta, átlátható határa van. Nem vagyok karitatív szolgálat, online katalógusból kiválasztott kellemes társaság, élményajándék, vagy látogatható szépség. Nincsenek funkcióim, nem csupán szexre, főzésre, vagy kulturális eseményekre vagyok programozva.
Megtanultam, hogy egyszer és mindenkorra sutba vágjam a játszmákat. Kissé unalmas az állandó görcsölés, a kényelmetlenül fájó megfelelési kényszer. A játszmák csak a valódi, őszinte intimitás pótlékai. Megtanultam, hogy időnként szabadjára kell engednem a bennem élő gyermeket, legyek játékos, kreatív, és spontán. De ne engedjem, hogy bárki agresszív dominanciát sugározzon, és úgy álljon fölöttem.
A „totál be vagyok havazva” a gyávák és az érdektelenek kifogása. Ha valakinek számítok, akkor soha nem lehet annyira elfoglalt, hogy ezt ne mutassa ki. Felgyorsult a világ, mégis a napot saját épülésünk és kedvteléseink függvényében osztjuk be, vagyis arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen. Ezért a „nem tudtalak visszahívni, totál be voltam havazva” számomra lényeges üzenetet hordoz. Ebben a kapcsolatban nem vagyok fontos, és semmi keresnivalóm benne. Ha tudni akarom a választ, meg kell kérdeznem. Nem kell álmatlan éjszakákon át, izzadtan, kétségek között, gyilkos gondolatokkal a fejemben vergődnöm. Nem kell hűtlenség-algoritmust felállítani a fejemben, mielőtt bármilyen háttér információról tudnék. Nem kellenek a rémtörténetek sem a kapcsolatunk lassú haláláról. Meg kell kérdeznem, ha bármilyen kétségem van. Miért elérhetetlen érzelmileg? És mi a baj velünk mostanában? Fel kell tennem a kérdéseket nyugodtan. Különben soha nem tudom meg a választ.
A szeretet önmagában nem elég, és soha nem építhetek stabil szerelemvárat mások boldogtalanságára. A kapcsolatok talán legkeményebb leckéje ez. Szeretek valakit, de arcul csap a felismerés, hogy a szeretet mégsem győz le mindent, és számos ellenérv emel barikádot a boldogságunk elé. Megtanultam, hogy szeretőnek lenni gyakran csupán egyoldalú karitatív tevékenység, amely során elszürkült, befásult férfiak házaséletét színezem újra. Közben fokozatosan szürkítem, és halványítom a sajátomat, és a folyamat végén hiába keresem az igazi arcom különös ismertetőjegyeit a tükörben. A szeretőség egy érzékeny, lélek-intelligens nőnek nem való, nem való a képzelt szerelemketrecben való ücsörgés, ahol egyre csak várunk, ahol sosem kapunk eleget, akkor sem, ha a test jóllakott, a lélek sajnos halálra éhezik.
