Emlékszel? Nekem még nem jött el az időm akkor, korán érkeztem meg a forró nyárba, a hűvös ősz helyett. Próbálták napokon át visszatartani az érkezésemet, jobb belátásra bírni, meggyőzni, hogy ez a csodás világ megvár, fel is készült a jöttömre, a júliusi forróság meg alábbhagy majd, csak várjak még. Anya, te rémülten, tanácstalanul érzékelted a szivárgó vért, de én tudtam, nem lesz baj. Akkor is, amikor fogyott az életjel felőlem, és gömbölyű hasadon fura alakú kék alakzatokkal jelölték meg, hol észlelték rebbenő mocorgásomat utoljára.
Annyira féltél. Minden feszült rezdülést átvettem tőled, magzati életem utolsó óráiban azt kiabáltad, ne engedjenek minket meghalni. Bízhattál volna bennük, szakszerű fülek tapadtak a fonendoszkópra és egyre csak figyelték, jelölték az életjeleket rajtad, tele voltál rajzolva, akár egy térkép. Aztán gyengültek a jeleim, már csak aludni akartam, akkor téged a műtőbe toltak, és úgy szippantottál mohón az altatógáz maszkjába, mintha ózondús levegőhöz jutnál. Úgy lett, ahogy akartad, ahogyan mindketten akartuk: én aznap hajnalban nagyon pici kislányként napvilágot láttam. Talán te is érezted, alig jutok már levegőhöz odabent, pedig azelőtt paradicsomi hely volt az. Ölelő karjaid helyett inkubátorok mesterséges fényeibe néztem pislogva, és te már akkor a fejedbe vetted, hogy felerősítesz engem anyatejjel, szeretet és törődés tápszerrel, dédelgető burokban, ciróka terápiával ösztönzöl majd életre.
Hogy mondták arrafelé? Mint egy cső tengeri, akkora. Nagyapám ezt remegő szájjal és bepirosodott orral mondhatta, elvékonyodott hangon, nem tudhatta, hogy megérem-e a reggelt. Mennyire kellett ez nekem, hogy így improvizálj, Anya, hogy ösztönösen tudjad, mi a dolgod. Ezt a szeretetburkot egész eddigi életemen át körém rakod, ott érzem magam körül intenzíven, de volt idő, hogy túl soknak éreztem, fulladtam tőle, mint amikor méhen belüli életem utolsó óráit éltem, egyre fogyó oxigénben. Látom magunkat a múlt képkockáin, kislány vagyok és számolni tanítasz, ceruzád vége kiszakítja a papírt. Anya látod már? Én a betűkkel varázsolok, fűzöm őket egymás után, mint a színes gyöngyöt, abból építek mondanivalót. Nekem a számok hieroglifák, megfejteni való kódjelek, távoli civilizációk gabonakörökbe írott mintái. Akkor még nem tudhattad, hogy a számok világának kapuja előtt álló őr engem soha nem enged a küszöbön túl.
Találtál nekem egy ösvényt, egy biztonságost, egy könnyen járhatót, ahol a legkevesebb az útonálló, a szívrabló, a bántalmazó. Az út porhanyós, világos és göröngymentes, még a tüskés ágakat is félrehajtottad, ne érjen bántódás. Egy ideig ott haladtam mögötted, az általad kiválasztott utakon, aztán szándékosan lemaradtam, saját utamat keresve, sérülést, zúzódást, taposás nyomot szerezve, szembenézve rosszarcú kalandorokkal. Az anyáknak tényleg van jövőbelátó csodamasinájuk, egy kaleidoszkóp, melyen elforgatva látják életünk jövőbeli pillanatait? A színeseket és a fekete-fehéreket, a szépeket és a rút, szomorút is. Micsoda finom szenzorok, milyen kifinomult ösztön ez. Mert te is láttad a jövőt, de nem tudtál időben közbeavatkozni, elegendő idő sem volt belenézni a jövő teleszkópjába. Tudtad, érezted, hogy amit te felépítettél, azt az a férfi letiporja majd, sáros lábakkal belegázol, mint lánctalpak a virágoskertbe. Nem tudhattam még akkor, tündér varázsló vagy te. Mert meglátod, a tökéletes mosolyálarc mögött az igazi rejtett valót, a romlottat, az elmésen gonoszt, a bántalmazót. Nem hallgattam rád akkor, nem tehettél semmit. Ha sikoltva, hajad tépve odafekszel az ajtóm elé, én akkor átléptem volna rajtad.
Gyermekeim születésekor mennyire szerettem volna, ha te fogod a kezem, Anya. Minden életszakaszomban jelen vagy, mellékszereplő a fontos állomásoknál, ezekről csak veled együtt van emlékem. Szemlélj már messziről, türelmesen, nyugodtan, minden rendben, nem lesz baj. Gondolataid apró zugában folyton ott szerepelek, talán össze is összezavarodsz, néhanapján még mindig ugyanazt a koraszülött kislányt látod. Utolsó lélegzetvételedig így lesz majd, tudom.
