Írta: Király Eszter
2019 április 06

Emlékszel? Nekem még nem jött el az időm akkor, korán érkeztem, bele a forró nyárba a hűvös ősz helyett. Próbálták napokon át visszatartani az érkezésemet, jobb belátásra bírni, meggyőzni, hogy ez a csodás világ megvár, fel is készült a jöttömre, a júliusi forróság meg alábbhagy majd, mire én jövök.  Anya, te rémülten, tanácstalanul érzékelted a szivárgó vért, de én tudtam, nem lesz baj. Akkor is, amikor fogyott az életjel felőlem, és gömbölyű hasadon fura alakú kék alakzatokkal jelölték meg, hol észlelték rebbenő mocorgásomat utoljára.

Annyira féltél. Belső világod minden feszült rezdülését átvettem tőled magzati életem utolsó óráiban. Azt kiabáltad, ne engedjenek minket meghalni, bízhattál volna bennük, szakszerű fülek tapadtak a fonendoszkópra és egyre csak figyelték, jelölték az életjeleket rajtad, tele voltál rajzolva, akár egy térkép. Aztán gyengültek a jeleim, már csak aludni akartam, de ők nem engedték, téged a műtőbe toltak, és úgy szippantottál mohón az altatógáz maszkjába, mintha ózondús levegőhöz jutnál. Úgy lett, ahogy akartad, ahogyan mindketten akartuk: én aznap hajnalban nagyon pici kislányként mégis napvilágot láttam. Talán te is érezted, alig jutok már levegőhöz odabent, pedig azelőtt paradicsomi hely volt az. Ölelő karjaid helyett inkubátorok mesterséges fényeibe néztem pislogva, és te már akkor a fejedbe vetted, hogy felerősítesz engem anyatejjel, szeretet és törődés tápszerrel, dédelgető burokban, ciróka terápiával ösztönzöl majd életre.

Hogy mondták arrafelé? Mint egy cső tengeri, akkora. Nagyapám ezt biztosan remegő szájjal és bepirosodott orral mondta, elvékonyodott hangon, mert nem tudta, hogy megérem-e a reggelt. Korán láttam meg a hajnali napot, mégis életrevaló voltam. Mennyire kellett ez nekem, hogy így improvizálj, hogy ösztönösen tudjad, mi a dolgod. Egy napon úgy érezted, készen vagyok. Testemben a zsírszövet akár időre született társaimnál, nem maradtam el, olyan lettem, mint ők, pedig én korán láttam meg a napfényt akkor hajnalban. Ezt a szeretetburkot egész eddigi életemen át körém rakod, ott érzem magam körül intenzíven, de volt idő, hogy túl soknak éreztem, fulladtam tőle, mint amikor méhen belüli életem utolsó óráit éltem, egyre fogyó oxigénben. Látom magunkat a múlt képkockáin, kislány vagyok és számolni tanítasz, ceruzád vége kiszakítja a papírt. Anya látod már? Én a betűkkel varázsolok, fűzöm őket egymás után, mint a színes gyöngyöt, abból építek mondanivalót. Nekem a számok hieroglifák, megfejteni való kódjelek, távoli civilizációk gabonakörökbe írott mintái. Akkor még nem tudhattad, hogy a számok világának kapuja előtt álló őr engem soha nem enged a küszöbön túl.

Találtál nekem egy ösvényt, egy biztonságost, egy könnyen járhatót, ahol a legkevesebb az útonálló, a szívrabló, a bántalmazó. Az út porhanyós, világos, és göröngymentes, még a tüskés ágakat is félrehajtottad, ne érjen bántódás. Egy ideig ott haladtam mögötted, az általad kiválasztott utakon, aztán szándékosan lemaradtam, saját utamat keresve, sérülést, zúzódást, taposásnyomot szerezve, szembenézve rosszarcú kalandorokkal. Az anyáknak tényleg van jövőlátó csodamasinájuk, egy kaleidoszkóp, melyet elforgatva látják életünk jövőbeli pillanatait? A színeseket és a fekete-fehéreket, a szépeket és a rút, szomorút is. Micsoda finom szenzorok, milyen kifinomult ösztön ez. Mert te is láttad a jövőt, de nem tudtál időben közbeavatkozni, elegendő idő sem volt belenézni a jövő teleszkópjába. Tudtad, érezted, hogy amit te felépítettél, azt az a férfi letiporja majd, sáros, mocskos lábakkal belegázol, mint lánctalpak a virágoskertbe. Egyszer arcul ütöttél engem. De ez sem ébresztett fel a rózsaszín kábulatból, nem tudhattam még akkor, tündér, varázsló vagy te. Mert meglátod, a tökéletes mosolyálarc mögött az igazi rejtett valót, a romlottat, az elmésen gonoszt, a bántalmazót. Nem hallgattam rád akkor, nem tehettél semmit. Ha sikoltva, hajad tépve odafekszel az ajtóm elé, én akkor átléptem volna rajtad.

Gyermekem születésekor ott álltál, nézted, ahogyan vacogok az átélt sokk miatt meztelenül, keresztbe vágott hasfallal. Én nem mondtam annak a férfinak akkor, hogy inkább azt szeretném, te lennél mellettem és nem ő. Hogy szerettem volna, ha te fogod a kezem, Anya. Életem minden egyes szakaszában jelen vagy, mellékszereplő vagy a fontos állomásoknál, ezekről csak veled együtt van emlékem. Szemlélj most már messziről, türelmesen, nyugodtan, már minden rendben, nem lesz baj. Gondolataid apró zugában mindig ott szerepelek, talán össze is összezavarodsz, néha még mindig ugyanazt a koraszülött kislányt látod. Utolsó lélegzetvételedig így lesz majd, tudom.

Facebook Hozzászólások
Kapcsolat

Írj nekem!



Kérem írja be a helyes választ:



anyelfogadom az adatvédelmi nyilatkozatot!

A honlap további használatához el kell fogadni az adatvédelmi nyilatkozatot és a sütik használatát. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát. Az adataid védelme fontos számomra, ezért szeretnélek tájékoztatni frissített Adatvédelmi nyilatkozatomról.

Bezárás