Az egyedüllét csöndjében saját tükörképem szemlélhetem, ráismerek régen elfelejtett arcomra, rég nem használt mimikai ráncok lépnek újra működésbe. Önként választott elkülönülésemmel csak befelé figyelek, bejárom és meggyógyítom szívem kicsorbult részeit, csak magamat színezem, önmagam dekorálom. Az egyedüllét a szívfájdalom rehabilitációs szakasza, mindenkinek át kell élnie. Mandátuma akkor jár le, amikor készen állok. Amikor minden csorbult részt kijavítottam, és újra szép vagyok, ragyogok, önmagamat színeztem ki. Amikor lelkem felülete sima, akadálytalan, egyenletes tabula rasa, újra teleírható emlékekkel, új emberi arcok, új szerelmek érintésével. Az egyedüllét nem a magány, nem a boldogtalanság metaforája.
Az egyedüllét nem arról szól, hogy látványosan nem kellesz senkinek. Az egyedüllét nem pánikra okot adó állapot, hanem a saját biztonságérzeted megerősítésében segít, ahogy abban is, hogy valóban újra tudd kezdeni. Segít, hogy képes legyél újat lépni. Kell bátorság ahhoz, hogy valaki egyedül legyen, és igen, tudni kell egyedül lenni. Ennyi szeparációs szorongást muszáj eltűrni, ez teszi lehetővé ugyanis, hogy tényleg tiszta lappal kezdjünk valaki mással. A társtalan, egyedülálló, magányos szavak mind szomorúságot hordoznak, mintha az egyedüllét, a párkapcsolat nélküliség a mai ember skarlát betűje lenne, pedig semmi baj nincs azzal, ha valaki hosszabb időn át a saját társaságát élvezi. Nincs értelme teljes erőből belevetődni valami újba felejtés, figyelem elterelés, vigasztalódás, vagy pillanatnyi önbizalom erősítés gyanánt, ezek a majdnem kapcsolatok csak tüneti kezelések, ideiglenes fájdalomcsillapítás, mert az új szerelem mindaddig kudarcra van ítélve, amíg ki nem sepertük, el nem űztük a múlt összes démonját.
Jobb társ válik abból, aki elég bátor volt az egyedülléthez. Mert egy fontos dolgot biztosan megtanult: egyedül lenni. Mert ha bárki azt gondolja, hogy erre a párkapcsolatban nincs szükség, akkor nagyot téved. Egy érzelmileg érett személyiség megéli a saját autonómiáját, függetlenségét a párkapcsolaton belül is, miközben elköteleződését a társa felé nyilvánvalóvá teszi. Mindkettőnknek legyen levegője, autonóm birodalma, saját tere, énideje, örömöt jelentő tevékenysége, legyen a magányigény teljesen természetes. A végén nagyot zuhan az, aki egészen alárendeli önmagát, ha egy éretlen, támaszkodó személyiség a párkapcsolatot terápiaként értelmezi, és csak akkor ragyog, ha az a másik ragyogtatja.
A hosszú ideje egyedül élőkre kevéssé jellemző, hogy elsietnék a dolgokat és össze-vissza vetnék bele magukat tiszavirág életű kapcsolatokba. Ez tudatosság dicséretes, de közben kell a nyitottság, a spontaneitás, a játékosság, a fent említett elérhetőség érzése a szerelem számára, hogy ki tudja mondani a következő szavakat: készen állok, hajlandó vagyok, kíváncsi vagyok. Ezek nélkül nem lehet új párkapcsolatot kezdeni. Az időszakos egyedülléthez szokott, és abban elégedetten élni tudó ember önismeretre tett szert, megtanult felemelt fővel nemet mondani, elsétálni a méltatlan helyzetekből. A nehézségekből, csalódásokból elsajátította a leckét, és már képes azt mondani, az összetört szív jó, értelme van, jelentősége van, ebből is tanultam. Mutatja, hogy valamit megpróbáltam.
Volt ideje gondolkodni azon, mire van szüksége, és főleg, hogy mire nincs. Aki ideiglenesen egyedül néz szembe a kihívásokkal, az óhatatlanul megerősödik, és később sem kényelmesedik bele a párkapcsolat puha, komfortos fészkébe, mint az, aki teljes ráutaltságban, passzív kiszolgáltatottságban éli életét. Egyedül is kell virágozni, szoros gyökerekkel talpon maradni, tépáztatva lenni, majd újra erőre kapni, és felállni. Ez érdemel igazi tiszteletet, és így kellene élni ezt az életet mindenkinek.
