Nincs értelme semmilyen beszélgetésnek, ha nem tudunk lelassulni. Harcolunk a határidőkkel, hajtjuk a pénzt, lelkesen pörgetjük a közösségi oldalak hírfolyamát, mert minden percben, mindenhol, egyszerre szeretnénk jelen lenni. Közben pedig mindenről lemaradunk. A nagy rohanásban ugyanis éppen a legfontosabbat felejtjük el: szeretetkapcsolatainkat ápolni. A „nincs rá(d) időm” az érdektelenek kifogása, egy ilyen kapcsolatban nem vagyok fontos és semmi keresnivalóm benne. Ha valakinek számítok, akkor soha nem lehet annyira elfoglalt, hogy ezt ne fejezze ki. Felgyorsult a világ, mégis a napot mindenki a saját épülése és kedvteléseinek függvényében osztja be, vagyis arra van időnk, amire akarjuk.
„A beszélgetésnek csak akkor van igazából értelme, ha türelmesek vagyunk a szavakhoz, a beszélgetéshez. Szakítsunk időt egymásra! Az egymásra fordított idő a szeretet igazi mértéke.” – írja Eginald Schlattner erdélyi német író és lelkész.
Ha megszüntetjük a minőségi időt egy kapcsolatban, akkor azt kockáztatjuk, hogy az túl lazává válik, a ragaszkodás szálai lazulnak meg, vagy ami még rosszabb, egy idő után azt gondoljuk, nem is kell már rajta dolgozni. Jól megvagyunk, együtt vagyunk. Akkor hol itt a probléma? Ott, hogy egy nap felébredünk, nézzük, de már egyáltalán nem látjuk egymást, semmiségeket mondunk, üres frázisokat, nulla információt, fájdalmasan tompa tőmondatokat, mert ezek érnek el a másik emberhez manapság a leggyorsabban. És közben töretlenül hisszük, ez a harmonikus párkapcsolat. Az elkülönülésére visszahúzódással reagálunk, még inkább távolodunk egymástól, és a kapcsolatunk pajzsán óhatatlanul rés támad. Két ember szövetségébe csak akkor tud beférkőzni egy harmadik, ha azon rés támad, és ez rés, a hajszálrepedés, mindig valamilyen hiányállapotot tükröz. A hűtlenek nem csak úgy „elindulnak megcsalni”, hanem eleinte próbálják hallatni a hangjukat, próbálják jelezni belső vívódásukat, hogy a másik is érzékelje, vegye észre, baj van. Ezek a jelzések sajnos nem kerülnek világosan kinyilatkoztatásra, és gyakran provokálásnak, kötekedésnek, hisztinek tűnnek, így a másik ember így nem észleli, hogy a megjegyzések valójában elkeseredett, tanácstalan segélykiáltások. Meddig tart a kapcsolatunk? Ameddig ketten éltetjük és működtetjük. Az energia azonban, amit nem a párkapcsolat működtetésébe fektetünk, valahol mindenképpen teret kell, hogy nyerjen magának, munkamániában, függőségekben, a gyerekekről való túlgondoskodásban, vagy egy külső kapcsolatban, a figyelem, az elismerés, a szenvedély, a szex morzsáit keresve egy harmadik személy karjaiban. Sokan utólag csodálkozással vegyes döbbenettel szembesülnek a kapcsolatba be nem fektetett energia végzetes következményeivel.
Minden egészséges kapcsolat alapja az együtt töltött minőségi idő. A minőségi idő az együttlétet, a lelassulást, a szemkontaktust, az egymásra fordított osztatlan figyelmet jelenti. Időt adunk önmagunkból, valamilyen közös örömet hozó tevékenység során lelkileg kapcsolódunk, így fűzzük még szorosabbá kötelékünk szálait. A környezetváltozás az egyhangúság első számú ellenszere, hosszabb ideje együtt élő pároknak kötelező elutazni, időnként máshol álomra hajtani fejüket, de előtte mindenféle izgalmas dolgot kipróbálni együtt. Aztán az emléket elraktározzuk, kellemes, bizsergető élményként előhívjuk, és a folytonos gyakorlásra törekszünk, újra és újra át akarjuk élni. Nem számít együtt töltött minőségi időnek, ha egy helyiségben vagyunk, miközben mindketten egészen mást csinálunk.
A csökkenő, vagy megszűnő közös, örömteli időtöltések gyanújelek, jelzik, hogy az unalom, a társas magány zátonya felé sodródik az egykor izgalmas, vibráló, meglepetésekkel teli párkapcsolat. Távolodunk, leválunk egymásról, amikor kinyomjuk a telefont, mert semmi kedvünk a másik panaszáradatát hallgatni. Ami fontos, azt ne felejtsük el! A születésnapok, az évfordulók, és meghatározó, közös mérföldköveink dátumai mindig maradjanak piros betűs ünnepek. A gondoskodó, szeretetteljes tettek elmaradása, megszűnése szintén a szerelmünk végét jelentik. Egy jó kapcsolat megújul, fejlődik, miközben az egyéni fejlődést is biztosítja mindkét fél számára. Egy hanyatló kötelékben azonban eluralkodik a betokosodott unalom, a napi rutin, kevés az új, pezsdítő, meghatározó, élmény. Már nem örülünk egymás sikereinek, már külön utakon járunk, más-más célt hajhászunk, és hirtelen más lett az értékrendünk. Már lazább elveket vallunk a hűségről, vagy párkapcsolati szerepekről. Ha megszűnik a minőségi idő, akkor lassan beáll a csend, a dermedt, megfagyott, üres kommunikáció. Az emberi kapcsolatok csendjei pedig a legalattomosabb kapcsolathóhérok.
Egy párkapcsolat nem vezeti el önmagát. A mindkettőnk számára boldogságot hozó minőségi időben ott van minden, ami motorja lehet egy kapcsolatnak: tisztelet, figyelem, elismerés, lelki intimitás, változatosság, meglepetés, apró ajándékok, örömet hozó szex. Ami még fontosabb: nem az együtt töltött idő mennyisége, hanem a ráfordított figyelem és lelki energia határozza meg egy-egy párkapcsolat minőségét.
