Egy gyökér nem lehet életképes talaj nélkül, egészséges lelkületű ember nem létezik kapcsolatok, kötődések nélkül. Ugyanakkor félünk megnyílni, őszintének lenni, ódzkodunk feladni függetlenségünket, a véglegesség gondolata elborzaszt, az elköteleződéstől való tudattalan félelmünk megakadályoz abban, hogy teljesen felvállaljuk a kapcsolatot. Az érzelmek, a vágyódás és a késztetés, hogy megosszuk a másikkal, amit érzünk, mégis alapvető, tiszta emberi igényünk. Hosszú távon nem opciók akarunk lenni, hanem az egyetlen lehetséges út valaki számára.
A se veled se nélküled kapcsolatok, az extrákkal fűszerezett barátságok, a plátói szerelmek, a szeretői viszonyok valójában prolongált, halogató kötelékek. Ezekben a széthulló, majd ideiglenesen újra összekapaszkodó liezonokban nincs érzelmi biztonság, mert nem azt kapjuk, amit szeretnénk, és nem úgy tisztelnek, ahogyan az jó lenne. Rabolja a hitet, az időt, és az önbecsülést, és egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat, mert hol fojtogat, hol pedig édes-mézes, pillanatnyi boldogságot hozó nedűjében fürdet. Az igényeinkről, vágyainkról nincs bátorságunk nyíltan beszélni, nem szabunk határokat, nem mondunk nemet, és így lassan bezárulunk, beáll közöttünk a csend, és az idő telik, közben a kapcsolatot mély nyughatatlanság és hiányérzet szövi át, de nem hagyjuk el egymást. Életünket, közös jövőnket illetően nem hozunk döntést, a komfortzóna biztonságos, ám néha halálosan unalmas, a változás, a viszonyból való kilépés pedig iszonytatóan rémisztő.
A helyzet ambivalens volta miatt egymás és önmaguk megbecsültsége csökken, nem találjuk a kivezető utat a kapcsolatból, kilépni nincs bátorságunk, benne maradni nem jó nekünk. Általában van egy kiszolgáltatottabb fél, aki hitegeti magát, reménykedik a fejlődésben. Sokszor azért nem lép ki, mert azt képzeli, a másik „nehezen nyílik meg”, hogy „több időre van szüksége”, miközben folyamatosan megéli, hogy az érzelmileg elérhetetlen, a szeretetlenség megélése mély sérülést okoz neki. Az elköteleződés nélküli, halogató viszonyokban valójában megrekedünk, és egy „se előre, se hátra” állapotban stagnálunk. Magában hordozza az örök gyanakvást, a nem szűnő bizonytalanságot. Mégis hedonista módon élünk a jelenben, megragadjuk a pillanat édes szeletkéit, de az íz később odalesz, mert a legfontosabb hiányzik belőle, a bizalom és a döntés, hogy átadtuk és megadtuk magunkat, egymásnak egyetlenné váltunk, a döntést egymás mellett örökre meghoztuk.
Ketten kellenénk a változtatáshoz, hogy végre ne egy félig kapcsolatban vergődjünk, de a továbblépéshez, a döntéshozatalhoz egyikünk sem erős. Gúzsba köt ez a viszony, de benne maradunk félelemből, kényelemből, gyávaságból, mert ki tudja, talán még rosszabb jön ezután, így ebben az érzelmi igénytelenségben vegetálunk tovább. Egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat, átlépnénk a kapcsolat beszűkült határait, minőségi időt, figyelmet, kedves szavakat, mély beszélgetést, intimitást, egymásra figyelést, igazi érzéseket, elköteleződést várnánk. A stagnálás, az örök hiány és visszautasítottság rombolóan hat önbecsülésünkre, sosem érezhetjük magunkat a legfontosabbnak, egyetlennek.
Hosszú távon nem opciók akarunk lenni, hanem valaki számára az egyetlen lehetséges választott út. Vannak akik úgy gondolják, például szeretőnek lenni bár nem tökéletes állapot, mégis valami, esetenként kellemesebb a magánynál, hiszen jutnak boldogságmorzsák, még egy közös hétvége is belefér. Legtöbb esetben azonban egy titkos viszonyban több a hiány, a kimondatlan és megválaszolatlan kérdés, mint amennyi érzelmi biztonságot, megelégedettséget hoz. Mert nincs állandó, stabil jelenlét. Nincs elkötelezettség, döntés, összekapaszkodás, szövetség, nincs valódi kötelék. Általában a hiány, az egyedüllét oldása, a lelki támogatás vágya, az intimitás és elfogadás iránti igény tartja életben ezeket a kötelékeket, ezek azonban nem elegendők egy igazi nagybetűs kapcsolathoz. Folyamatosan megéljük, hogy a másik érzelmileg és fizikailag elérhetetlen, nincs is egészen jelen a kapcsolatunkban, és pontosan akkor nem nyújt támaszt, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.
Gyakran éppen önmagunkat helyezzük méltatlan szerepekbe, mert így akarjuk, ez a döntésünk. Valójában a teljes önátadást utasítjuk el, nem tudunk teljes lényünkkel, szívvel, energiával, százszázalékos, tiszta bizalommal megnyílni. Közeledünk, távolodunk, megriaszt a stabilitás. Saját elköteleződési problémáink nem engedik, hogy teljes értékű és egyenrangú kapcsolatokat alakíthassunk ki. Biztonságosabbnak és kevésbé macerásnak érezzük, ha soha nem kerül sor a döntés meghozatalára, a mérföldkövek meglépésére, közös jövő tervezésére. A szívünk mélyén életszövetségre vágyunk, társra, akivel hazaérkezünk egymásban, mégsem hisszük, el, hogy jár nekünk a jobb, a több, hogy igenis állhatunk az első helyen valaki más életében, lehetünk Egyetlenek.
