Az elmulasztott lehetőségek utcájában bolyonganak azok, akik nem tudják elsiratni, elengedni az utat, melyre végül nem léptek rá. Nem léptek rá, mert túl büszkék, vagy túl gyávák voltak, esetleg nem volt bennük elég spiritusz, és szerintük rosszkor voltak rossz helyen. Már nincs erőm, nincs motivációm, mondják ők, túl sokat csalódtam és estem pofára, testemen és szívemen hegek sorozata, még egy csalódást nem viselek el, abba már belehalok. Én megpróbáltam, mindent megtettem, és nem az én hibám. Így puffogtatják a kifogás-mondat frázisokat, önvédelmi és önsegítő célzattal, mi másért. Így könnyebb talán elviselni a fájdalmat és a hiányérzetet, talán placebóként egy időre elfedik a hideg, magányos, szívbe nyilalló ürességet.
De elég egyetlen, mélyre leszorított emlékkép erőtlen villanása, és összeomlik minden. Az elmulasztott lehetőségek utcájában eldobott és sorsukra hagyott emberi kapcsolatok vannak. A kikerült utak, az elmulasztott érintések és be nem teljesült életek szomorú jelképeivé váltak. Lábaink gázolnak át rajtuk, néha megbotlunk valamelyikben, mintha így akarnának csendesen felelősségre vonni. Egy pillanatra beleveszünk a múlt illatába és fényeibe, visszatérünk oda, ahol olyan forrón, és ösztönösen, feltételek nélkül szerettünk, és így szerettek minket viszont. Ki tudja, mi lett volna, ha… Talán nem is szerettünk jól, nem szerettünk megfelelően, vagy bátran, nem szerettünk eléggé. Az eldobott lehetőség úgy pereg ki a szorításunkból, hogy észre sem vesszük.
Úgy tűnik, megszoktuk ezt a beletörődő, örökké sajnálkozó, rezignált, múltidéző állapotot. Nagy ritkán, titokban még sírunk, mert hiszen gyászolunk, de valójában a gyászfolyamat egyetlen stációján sem haladtunk végig, soha nem engedtük el, amit elmulasztottunk. Mondatainkban a mi lett volna, ha már idegesítő nyöszörgés. Az elmulasztott lehetőségek utcájában nehezen megszelídített, a védekező burokból óvatosan kibontott gyermekek is vannak. Akiket szerettek, közel engedtek, de aztán rátették őket a kikerült utak mezsgyéjére. Ezért ők is örök hiányérzettel élik ott mindennapjaikat, emlékeik már halványulnak, emlékeznek egy névre vagy egy hangra, elhitték, felelősek lesznek értük örökre, hogy az arc, amit szeretnek, nem hagyja el őket soha, és a szeretet állandósága és biztonsága örökre velük marad. Nem tudják, mivel betölteni az űrt, ezért ők a legszomorúbbak mindannyiunknál.
A tegnapi ölelés ma nem pótolható. Az elmulasztott lehetőségek utcájában soha el nem engedett és el nem hantolt álmok vannak. Örökké hiányzó érintések, soha meg nem született gyermekek, fel nem húzott jegygyűrűk és el nem táncolt táncok. Meg nem tett lépések, ki nem mondott mondatok, és soha meg nem adott utolsó esélyek. Csak a ma van, és csak a most. Most kell elmondani, és most kell esélyt adni, most kell az ujjára húzni, most kell átölelni, és megtenni azt a bátortalan lépést. Most kell táncolni.
