Ha megosztunk egy érzelmet, akkor elmélyítjük a bizalmat. Ha pedig nem engeded a szívedbe a másik embert, eltávolodsz tőle. Aki semmit nem mond a másiknak legbensőbb gondolatairól, félelmeiről, vívódásairól, vágyairól, negatív, vagy pozitív érzéseiről, szakadékot von a kapcsolatban. Ha nem beszélünk, az hosszú távon kétséget, bizonytalanságot, gyanút, szorongást kelt. Boldogok lehetnénk együtt, de mégis elköszönünk egymástól a rossz kommunikáció miatt.
Sokan azt gondolják, a konfliktus és veszekedés ugyanaz a fogalom, pedig a konfliktus két világ konfrontációja, a veszekedés pedig hatalmunk fitogtatása, hatalomszerzési vágy a másik felett. A kapcsolatokat az érzelmek megosztása teremti és tartja fenn, mindaddig, amíg eldöntjük, ameddig működtetjük. Azzal, hogy elhallgatjuk érzéseinket, cinkosai leszünk a rossz működésnek. Ha elmondjuk, amit érzünk, megváltoztathatjuk közös világunkat, és a világot magunk körül. Beszéljünk, hogy rendbe hozzuk a kapcsolatainkat, nincs erre alkalmasabb idő, mint a most.
A párokat megfigyelve leggyakrabban ezek a hibák fordulnak elő egy rossz párkapcsolati kommunikáció során.
A másik érzéseinek elbagatellizálása, az empátia hiánya. „Nem olyan nagy dolog ez, miért kell annyira felfújni?” Ezekkel a kijelentésekkel a társam idővel teljesen leszoktat arról, hogy visszajelzést adjak érzelmi állapotomról. Nincs érzelmi válaszkészség, nincs értő figyelem, nem teszi félre a saját szempontjait, nem tekint az én szememmel életünk aspektusaira. Nem ösztönöz arra, hogy nyíljak meg előtte, és ne féljek megmutatni a sebezhetőségemet, merjek beszélni a legmélyebb, legsötétebb vívódásaimról is, mert ő jelen van és figyel rám.
Ítélkezés, személyeskedés. A sértő szándékú kritika, verbális agresszió, személyeskedés, a másik érzékeny pontjainak feszegetése persze, hogy feszültséghez, sértődéshez, beforduláshoz, eltávolodáshoz, érzelmi falakhoz vezet. („Unalmas vagy”, „Igénytelen vagy”, „Figyelmetlen vagy.”) Az ítélkezés során hibáztatás történik, amire a megfelelő reakció a védekezés, a düh és a visszatámadás.
Egyoldalú szónoklatok, kioktatás. Végig sem hallgatjuk, meg sem halljuk, túlságosan el vagyunk foglalva saját magunkkal, pedig sokkal többet tanulhatunk és nyerhetünk azokból a pillanatokból, amikor a másikra figyelünk. Mégis állítólag mindössze 12 másodpercig vagyunk képesek arra, hogy meghallgassuk egymás szempontjait, aztán hirtelen késztetést érzünk a közbevágásra, az önkifejezésre. Nem egyoldalú, választ sem váró szónoklatra, dominanciát hangsúlyozó kioktatásra lenne szükség, hanem odaforduló figyelemre, tisztázó beszélgetésekre, őszintén egymásnak szegezett szavakra, egymás végig hallgatására, és arra, hogy együtt, tégláról, téglára bontsuk le „egofalunkat”.
Számon kérő, utasítgató, vádaskodó kérdésözön. „Miért nem érkeztél időben? Most nem lennél ilyen frusztrált!” Az ilyen kérdések a későbbiekben majd védekezésre, az érzelmek tagadására késztethetnek, szorongást vagy megfelelési kényszert szülnek. Egyáltalán nem tudunk megfelelő válaszokat adni, sokszor inkább bocsánatot kérünk, csak hogy kimenekülhessünk a helyzetből.
Minden kommunikációs hibára megoldás: az egymás álláspontjának empatikus megértése. Saját érzelmeim felismerése mellett ugyanilyen fontos a társam érzelmeinek, hangulatának felismerése, „dekódolása”. Az igazi boldogságot hozó adok-kapok egyensúly a párkapcsolatban csak úgy tud kialakulni, ha képes vagyok teljes szívvel, elmével belehelyezkedni a másik világába, és nem sajnálni erre az időt, energiát, tanulást. Az empátia, a támogató együttérzés, az értő hallgatás, a másik lelkiállapota iránti érzékenység a stabil kapcsolatok lényege. Egy empatikus társ képes ráhangolódni a társának rezgéseire, ösztönösen, érzékenyen és hitelesen olvas a szívben, megérti a testtartás, mimika, hangszín, gesztusnyelv üzenetét, hogy mindezek mit árulnak el az ő érzelmi állapotáról.
Ez a fajta érzékenység, a helyes ítélkezés felbecsülhetetlen ajándék egy párkapcsolatban. Ahol nincs empátia, ott meg nem értettnek érezzük magunkat, ott lassan bezárkózunk egymás előtt, végül beáll a csend, és a társas magány felé sodródik az egykor eleven, meglepetésekkel teli kapcsolat. Az empátia, az értő figyelem hozza el leginkább az érzelmi biztonságot, amelyre kapcsolatainkban oly sóváran vágyunk. Akire figyelnek, akit végig hallgatnak, akinek szempontjait befogadják, az érzi, hogy ő számít, hogy szerethető, alkalmas, törődnek vele, és tudja, hogy a társa megérti, elfogadja, és jöhet bármi, érzelmileg támogatja.
Fontos igazság: Ha valaki nem képes jól kifejezni, vagy egyáltalán nem fejezi ki érzéseit, akkor nehéz vele empatizálni. Ha valaki „nem engedheti meg magának”, hogy elgyengüljön, lebontsa érzelmi falait, gyengeséget, szomorúságot mutasson, akkor nem engedi meg azt sem, hogy együtt érezzenek vele.
