Milyen egy érzelmileg gátolt személy? Olyan, aki mindenféle érzelmet gátol, azok spontán, egészséges kifejezésre juttatását is blokkolja, minden érzelmet kontrollál önmagában, letilt mindent, mely elárulhatja esendőségét, sérülékenységét. A pozitív érzelmek is bent maradnak, spontán örömkifejezés, önfeledtség idegen terep marad számára. Az érzelmek nem racionálisak, ő pedig egy hihetetlenül összeszedett, logikus és racionális lény, aki hideg fejjel, okosan érvel, érzelmeket így nem visz semmilyen megnyilvánulásába, nem lehet kibillenteni nézőpontjából, nem lehet meghatni.
Saját belső elvárásainak való perfekcionista megfelelés, érzelmeinek letiltása szintén gyermekkorban gyökerezik: valójában a túl szigorú, követelő, megtorló szülői viselkedés következménye. Az ilyen szülők a spontaneitást, az önfeledtséget, az élet maga teljességében való megélését, a lazítást, az élet élvezetét hátráltató és felesleges tényezőnek értékelték, többre értékelték azonban a kötelességet, a szigorú kereteket, a szabályok feszes követését, a hibák, a tévedések elkerülését, és meg is torolták, ha a gyermek mégis hibázni merészelt. Ha felnőttként nincs ekkora önkontrolja, akkor szétesnek körülötte a dolgok, hiszen az érzelmek szabad és spontán kifejezésre juttatása idegen terep számára, abban nem ismeri ki magát. Az érzelmi gátoltság séma megakadályozza, hogy kapcsolatainkban igazán önmagunkat adjuk.
A torzított minták gyermekként mély nyomokat hagynak lelkünkben. Hamar megtanuljuk, hogy érzéseinkről jobb elterelni a figyelmét, minél mélyebbre rejtjük azokat, annál kevésbé fáj. Azt is, hogy konfliktus esetén a legjobb megoldás az elkerülés, érzelmeinkkel kifejezésével feleslegesen „terheljük” környezetünket. A valódi érzések kimutatásával csak még nagyobb „galibát”, konfliktust okozunk.
Főleg a párok női tagjai panaszkodnak arról, hogy partnerükből egyszerűen nem tudnak semmilyen érzelmi reakciót kicsikarni. Jöhet megsértődés, hisztériázás, faggatózás, sírás, kiabálás, de akár kedveskedés is, nulla érzelmi reakciót tapasztalunk, tényleg olyan, mintha ezek az emberek semmit nem éreznének. Némi arcrándulást azért megtapasztalunk, de erre sokszor még inkább felpaprikázódunk, mintha a falnak beszélnénk, sírógörcsöt kapunk vagy a mellkasát püföljük, teljesen mindegy. Néha elhangzik a „ne izgasd fel magad, próbálj megnyugodni” válasz, de mindez nem segít, sőt, olaj a tűzre. A férfi csak kivonódni próbál a konfliktushelyzetből, szeretné azt elkerülni, vagy legalább csillapítani.
Egy érzelmileg gátolt társsal nehéz a közös lét. Belső élményeiről, saját érzéseiről nehezen beszél, hiába faggatod, és próbálod megnyitni, meddő próbálkozás. A „mondj már valamit” ismétlésébe lassan belefáradunk, fogalmunk sincs mi zajlik benne. Érzelmi szükségleteit, alapvető vágyait kapcsolataiban nem képes kifejezésre juttatni.
A legtöbb viselkedésmintát a múltból, otthonról hozzuk, az önérvényesítést, vágyaink, akaratunk, igényeink kifejezésre juttatását, és annak módjait is gyermekként tanuljuk meg. Ahol nehezen, vagy egyáltalán nem beszéltek egymásnak az érzéseikről, könnyen előfordul, hogy a gyermek hézagos, vagy nem megfelelő mintát kap a fájdalmas érzésekkel való megküzdésre. Az a személy, aki gyermekként megtanulta, hogy érzelmeiről nem szabad beszélnie, későbbi kapcsolataiban is bizalmatlanság, gyanakvás és zártság jellemezheti. Az érzelmi kommunikáció hiányosságai félreértéseket okozhatnak, melyek megrekesztik a kapcsolatokat, és az elszigetelődés, elutasítottág, meg nem értettség érzéséhez vezetnek.
Társként nagyon nehéz az áthatolhatatlan falon túl látni, melyet önmaga köré épített, mégis akár külső segítséggel, próbáljuk meg, mert a falon túl egy magára hagyott, szeretetlen gyermek ül, aki csak suttogni mer, vagy egészen elnémul, mert szülei úgysem figyelnek az érzéseire, és nem hallják a szavát.
