Mélyen legbelül mindannyian közelségre vágyunk, hogy otthonra találjunk valakiben, mert az otthon nem házat, falakat, vagy közös névtáblát jelent, hanem meghitt, fontos, és igazi emberi szeretetkapcsolatokat, ahol önmagad lehetsz, úgy nyilvánulsz meg, és az lehetsz, aki valóban vagy. Mert az otthon menedék, ahol kipihenjük az életet, kipihenjük a külvilág zaját, a borúlátó, ártalmas hatásokat. Otthon nem pózolunk, nem színlelünk, nem tettetünk, és nem fizetünk a szabadságunkkal, csak hogy maradhassunk.
Milyen jó érzés kimondani a kapcsolatok legelején: vele otthonosan érzem magam! Ebben a mondatban minden benne van, vele minden olyan magától értetődő, mert ő a Megfelelő Ember, vele lelki és testi komfortérzetet élhetünk meg. Igazi énünket mutatjuk, nincs szükség egy tetszetősebb, ideálisabb személyiség bevetésére, nincs másik arcunk. Nincs bilincs a nyelvünkön, szavak nélkül is egymásra hangolódunk, magabiztosan, felszabadultan kommunikálunk. Nincsenek kínos, lélekrágcsáló csendek, együtt repül az idő, és minden síkon vonzódunk egymáshoz, nem csak a feromonjaink csapnak össze vadul és írnak le bonyolult szerelemkémiai egyenleteket. Minden induló kapcsolatnak ezen az alapon kellene állnia. „Ma nincsenek találkozások, csak karambolok”- írja Hamvas Béla. Testünk sóvárog az érintés után, biztonságra, védelemre törekszünk, otthonra vágyunk, hogy végre hazaérkezzünk egymásban, de a szorongás közénk áll. Mert bár ragaszkodnánk vigasztalhatatlanul, mégis hatásos lélekvédelmi rendszert építünk magunk köré. Ezért néha tényleg csak úgy egymásnak ütközünk, lélek nélkül a testünket helyezzük használatba, csak hogy érezzünk valamit. De ezek nem igazi találkozások. Ez csak ütközés, lelkek karambolja.
Az igazság azonban az, hogy kockáztatás nélkül nincsenek igazi találkozások. Minden közeledés, beszélgetés, egymás felé lépegetés ma meghúzza a vészharangokat a fejben. Mit akar tőlem? Mit kezdjek vele? És ő mit kezd majd velem? A férfi attól tart, hogy lehull a macsó jelmez, és a nő szemében nem lesz más, csak egy sérült lelkű, önbizalom hiányos, búsképű lovag. A nő meg azon aggódik, hogy túl sok lesz, érzelmeivel elárasztja, elrettenti a másikat, aki hanyatt homlok menekül az érzelemlavina elől. Ha őszintén kiadom magam, az valóban veszélyes, kockázatos művelet manapság, sérülök, és sérteni fogok, sebezhető leszek, és megsebzek. Beengedni valakit, megmutatni igazi, kitakart, retusálatlan arcomat, vállalni, megadni magam, kockáztatni. Ez a modern párkapcsolatok kihívása.
Az elvárásaink gyakran egy idealizált Igazihoz, nagy Ő-höz kapcsolódnak szorosan, így azt gondoljuk, akkor döntöttünk jól valaki mellett, ha beteljesedik az a fajta ösztönös ősbizalom, nyugalom, és biztonság érzése, amit csecsemőként édesanyánkkal megélhettünk. A kezdeti összeolvadó, szimbiózis szakaszban a szerelmes ember érzései valóban inkább egy csecsemőére hasonlítanak, ahogy a csecsemő az anyjával, a szerelmünkkel akarunk eggyé válni, szimbiózist megélni, lehetőleg azonnal és örökre. „Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom. Ostoba vagyok – foglalkozz velem.” –írja József Attila. Pedig az érzelmileg érett szerelem nem a folyamatos, adakozó, önfeláldozó gondoskodást, figyelmet várja sóváran és passzívan, hanem adni, szórni is akarja a szerelmet. Mert milyen szerencsés az a kötelék, ahol mindkét fél ilyen módon adja a szerelem bőségét, mert akkor mindketten kapnak is.
Egy kapcsolatban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nekünk semmit nem kell tenni, elegendő a passzív részvétel, majd a másik gondoskodik, változik, és kérés nélkül, önfeladva megtesz bármit, hiszen a csecsemőnek sem kell mást, tenni, mint létezni, és édesanyja gondoskodását várni. Idővel, ahogy anyának és gyermekének, nekünk is meg kell találnunk a megfelelő távolságot, és a választ a kérdésekre: ki vagyok én, és ki vagy te? A lángolás idején tudjuk, hogy szerelmünk kitalálja a gondolatainkat, vágyainkat, majd később magunknak kell megfogalmaznunk azokat, és már csak egymásra figyeléssel, kölcsönös megerősítésekkel, és ami a legfontosabb: az idealizálás elengedésével hozható létre a teljesség. És ha az idealizálást elengedtük, és nem kergetjük tovább a makulátlan álomképet, ráébredünk, hogy az Igazi egyáltalán nem tökéletes, mégis rengeteg szeretnivaló énrésze van. A tökéletesség imidzsének elengedése nehéz, talán a legnehezebb eljutni arra a tudatossági szintre, amikor már nem érdekel a külvilág véleménye, amikor szélnek eresztjük a fejünkbe plántált elvárás halmot.
