Manapság gyakran a legfontosabb dolgok nem érdemelnek időt és türelmet, így a szeretetkapcsolatok sem. Rögtön azt a párkapcsolati érettséget és érzelmi biztonságot keressük, amely csak idővel fejlődhet ki, mert ez az élet normális rendje. Alig ismerjük még egymást, de instant módon, mohón várjuk a feltétlen összetartozás és elköteleződés állapotát, amely csak évek múlva, az összecsiszolódás, a közös fejlődésünk gyakran elrettentő pillanataival érkezhet meg. Nem engedjük az induló párkapcsolatokat végig haladni a fejlődési szakaszokon, nem hagyjuk, hogy szárba szökkenjenek, majd virágba boruljanak, és végül egyáltalán nem, vagy csak félgőzzel gondozzuk azokat.
A legkisebb, leghalványabb vonzalom esetén már párkapcsolatot kezdünk, eszünk ágában sincs a legjobbat kihozni a másikból, vagy energiát, figyelmet áldozni rá, azonnal a tökéletest akarjuk, legyen okos, legyen vonzó, legyen jó szerető, legyen egzisztenciálisan is rendben, legyen vele minden szép, mint a romantikus filmeken. Ha esetleg kiderül róla, hogy esendő földi halandó, feldolgozni való múlttal, vagy kibeszéletlen, múltbeli sérelmekkel, vívódásokkal, ejtenünk kell, nincs idő mások lelkét gyógyítgatni. Összekeverjük a szerelmet más érzésekkel. Szabadidőpartnert keresünk, mert hol stresszes, hol monoton életünkben kell valaki, aki felvidít, aki szürke napjainkat kalandossá varázsolja. Nem köteleződünk el, nem nyitunk szívet, nem adjuk át egészen önmagunkat. A tisztelet, a lelki kapcsolódás, a kötődés, a társszerelem kialakulásához döntés, önreflexió, lelki invesztálás és idő kell – idő, és ez az, amit sokszor nem várunk ki. Ahhoz, hogy az érzések kifejlődjenek bennünk, és valódi, érett érzelmekké alakuljanak, ami ezután a teljes párkapcsolati hozzáállásunkat inspirálja, ahhoz időre, türelemre, odaforduló figyelemre, és elkötelezett, felelősségteljes szeretetre van szükség.
Az igazit nem megtalálni kell, hanem megdolgozni érte! Szeressük egymást Igazivá, mert senki nem tökéletes, mégis egymás számára ideálissá válhatunk. Az egymást jól szerető, harmóniában élő emberek nem azt várják egymástól, hogy a másik teljesítse be minden álmukat, hanem közös életüket úgy próbálják élni, hogy együtt feljebb léphessenek önmaguknál, többek legyenek, és így képessé válnak egymásból „kiszeretni a jót”, sőt a legjobbat tudják majd kihozni egymásból. Támogató, segítő megjegyzésekkel, dicséretekkel, építő kritikával, pozitív visszacsatolásokkal, együtt fejlődve, kölcsönösen segítik egymást abban, hogy rátaláljanak ideális énjükre, ahelyett, hogy a képzeletükben élő idealizált társat próbálnák erővel, kétségbeesetten kifaragni a másikból.
A kapcsolatoknak végig kell(ene) lépdelnie a fejlődés fokain, és igen, meg kell harcolnunk a kríziseinket, létrehoznunk egy szeretetburkot, egy szoros intimitást, egy biztonságos védvonalat, amin nem támadhat rés. Egymás rajongói és nem riválisai vagyunk, együtt örülünk minden sikernek, mérföldkőnek, nem tekintjük a másikat versenytársnak, nem akarjuk legyőzni, az igazunkat hajtogatni, minden áron dominálni. Mert aki igazi társ, az mindig veled együtt akar odaérni. A kapcsolatunknak saját szokásokat adunk, mikrokultúrát teremtünk, melyben az állandóság, a biztonságérzet és szenvedély egyensúlya adják a nyugalmat. Megtanulunk kommunikálni, a konfliktusokat jól kezelni, vágyainkról nyíltan, félelmek nélkül beszélgetünk. Kialakul egy igazi, realitásokon nyugvó elmélyülés, összetartozás, szövetség érzése.
