A hosszú távon működő párkapcsolatokban nem egy túlszerető, érzelemfüggő, térdre boruló, méltóságát vesztett társat szeretnénk magunk mellett látni, aki egyre csak arra vár, hogy testi-lelki komfortérzetét biztosítsuk. A túlszeretés, az érzelmi függőség megöli a vonzalmat.
Egy párkapcsolat nem gyógyító eljárás önértékelési zavarok leküzdésére, és önmagában nem lehet gyógyír a múltbeli traumák feldolgozására. Mindenkinek valóban készen kellene állnia egy párkapcsolatra, mégpedig úgy, hogy az egyedüllétben már megszerzett egy bizonyos szintű önismeretet, megfelelő, reális önértékelést, önbecsülést. Csak az tud mélyen önátadó lenni, aki elért már egyfajta önállóságot és érzelmi függetlenséget. Csak az tud építő módon függő viszonyba kerülni a társával, aki a saját életét egyedül is irányítani tudja. Egy boldog kapcsolat először saját magam fejlesztésében, lelkem, önismeretem tisztogatásában, gazdagításában rejlik. Csak rendben lévő emberek tudnak rendben lévő párt alkotni. Nehéz azonban olyan társra találni, aki minden szempontból rendben van, de az induló kapcsolatokban önmagunk őszinte felvállalása már egy rendben lévő folyamat, ki kell tudnunk mondani: ez vagyok, ilyen vagyok, de tudok jobbá válni.
Az önbecsülésem mértéke meghatározza a párkapcsolati választásomat. Ha kételkedem a saját értékeimben és szerethetőségemben, akkor olyan partnert fogok választani, aki majd ezt tükrözi vissza. Lehet, hogy egészséges önbecsülésű ember nem fog partneréül kiválasztani. A társtalan, egyedülálló, magányos szavak mind szomorúságot hordoznak, mintha az egyedüllét, a párkapcsolat nélküliség a mai ember skarlát betűje lenne. Nincs értelme azonban teljes erőből belevetődni valami újba felejtés, figyelem elterelés, vigasztalódás, vagy pillanatnyi önbizalom erősítés gyanánt, a félig kapcsolatok csak tüneti kezelések, ideiglenes fájdalomcsillapítás, mert az új kapcsolat mindaddig kudarcra van ítélve, amíg be nem jártuk önismereti utunkat és amíg el nem űztük a múlt összes démonját.
Minden találkozás egy életlecke, könnyebb, vagy nehezebb, és mindig tanulnivalót, feladatot, megválaszolatlan kérdést hordoz. Gyakran ott hibázunk, hogy a meg nem oldott feladatot, befejezetlenül hagyott önismereti munkát tovább cipeljük a következő kapcsolatba, ahol aztán rendre ugyanarra a sémára, ugyanazokat a hibákat elkövetjük. Megfelelőbb társ válik abból, aki elég bátor volt az egyedülléthez. Mert egy fontos dolgot biztosan megtanult: egyedül lenni, az élet egyszerű és apró dolgaiban örömet lelni. Mert ha bárki azt gondolja, hogy erre a párkapcsolatban nincs szükség, akkor nagyot téved. Egy érzelmileg érett személyiség megéli a saját autonómiáját, függetlenségét a párkapcsolaton belül is, miközben ragaszkodását a társa felé mindig nyilvánvalóvá teszi. Mindkettőnknek legyen levegője, autonóm birodalma, saját tere, énideje, örömöt jelentő tevékenysége, legyen a magányigény teljesen természetes. Ha a megfelelő társra vágysz, keress olyat, aki rendben van saját magával és elégedett azzal, amit az élettől kapott.
Ne becsüljük túl a vágyat, a kémiát. Persze fontos a fizikai vonzalom, de az érzelmi közelség, az intimitás az, ami valójában tartósan összeköt bennünket a kapcsolatainkban. Erős vágy és szenvedély fűz valakihez, de egyre inkább nyugtalanít és hiányérzetet hoz a felismerés, hogy együtt nem tapasztalhatjuk meg a bizalmat és az érzelmi biztonságot, amely a kapcsolatunk fejlődéséhez szükséges. Érzelmi biztonságban lenni azt jelenti, hogy tudom: fontos vagyok, szerethető, alkalmas, törődnek velem, figyelnek rám, megérdemlem, hogy a társam a karjaiba zárjon. Nem kell félnem attól, hogy megbántanak, vagy megszégyenítenek. Csak akkor vagyok képes érzelmi biztonságot nyújtani, ha én magam is biztonságban vagyok, megkapom az értő figyelmet, elfogadást, megélem az ősbizalmat, a kiegyensúlyozottságot, a nyugalmat. Észleljük egymás szükségleteit, vágyait, nem kell bármilyen hamisan csillogó, felállított eszményképekhez igazodnunk, nem farigcsáljuk egymás személyiségét a saját esztelen normáink szerint, nem idealizálunk. A legfájóbb, legmélyebb vívódásainkról is képesek vagyunk beszélgetni egymással.
A szerelem és a vágy nem elég, ha nem jár együtt tudatossággal, önreflexióval, megfelelő önismerettel, ezen belül érzelmi intelligenciával, kompromisszumkészséggel, szeretetalapú kommunikációval, lemondással, türelemmel, döntéssel, és összetartó szeretettel.
