Az otthon ott lesz, ahol a falak között, nem játszódott és nem végződött másik élet. Ami nem itta magába más emberek életének szagát, ahol nem járkál ki-be kihűlt kapcsolatok szelleme. Ahol nem őriznek a falak magányt, válást, elmúlást, ahol nem volt dráma. Ahol nem hagytak éjjelente csecsemőket hiába sírni, ahol nem takarítottak fel vért a padlóról, ahol nem itta bele magát a fába a kétségbeesés. Ahová belépek, érzem, végre teret kaptam, félelmeim és múltam nem zárnak többé vaskorlátok közé, nem nyújtanak felém keserű poharat. Nincs negatív földsugárzás, a léptek hangjai, amelyek a pincéből jönnek felfelé, többé nem riasztanak, hanem kitárt karokkal és szívvel várlak Téged a lépcső tetején.
Az otthon ott lesz, ahol idegen, ártó emberek létemet nyomorító tekintettel nem pásztázzák nap, mint nap a bejáratot. Ahol nem érzem, hogy életem megcsodálni való kirakat, aminek egyre inkább elfáradok a berendezésében. Nem pózolok, nem színlelek, nem tettetek, életem valóságát tárom a külvilág felé. Az a régi ház, sosem volt otthon. Régen összedőlt, éjjelente kissé csökkent a fázó vacogásom a romjai alatt. Másra nem volt jó. Az otthon ott lesz, ahol messzire látok, a horizonton túl. Ahol szemem magába fogadja, lefotózza a látványt, és a szívembe költözteti. Ha így lesz, nem akarok már más látványt, nem akarok más hatásokat, lelkemre az a látvány lesz gyógyír. Nem rendezek be privát élet-kirakatot, semmi szükség rá. Nem akarom, hogy életünk lapjait idegenek színes bulvárhírként csócsálják, ízlelgessék, rágják. Az otthon az lesz, ahol Veled ülök majd a verandán. Micsoda eseménytelen tökéletesség lesz az. És milyen pezsgő, zuhogó szerelemáramlás. A képzeletbeli beléptető kapukon kiszórsz minden zavaró, fölösleges és káros, szeptikus tényezőt, mindent, ami lélekidegen és egészségtelen ránk nézve. Úgy jössz hozzám haza. És úgy lépek be én a küszöbön, hogy a múlt nem ül többé a mellkasomon, átadtam magam neked, már veled gyűjtök emlékeket, veled rendezem szépséges albumba, törlődött a múltam.
A kapukon kívül ártó és végzetes személyek tűnnek fel időről időre, ott ólálkodnak. Hazugok, csalók, hűtlenek, ígérgetők, befuccsoló álomgyárosok, aranyainkat ellopók, életünk egykori szereplői. Akik egykor keselyűként belőlünk ettek, vérünket szívták, energiánkat rabolták, időnket pazarolták. Nekik az otthonunk tiltott zóna, nem hatolhatnak át új szövetségünk kőkerítésén. Idővel feladják majd, pedig kitartóan küzdöttek, közös életünk mozijának, minden egyes bicsaklását hahotázva, tapsikolva fogadták. Egy ideig lődörögnek még otthonunk környékén, beteg agyukat azon törve, mivel ártsanak nekünk. Majd végül feladják, elkotródnak, elhordják az irhájukat.
Látlak magam előtt, ahogy kiteszed az új házszámot a kapu fölé, Látom magunkat, ahogyan arcunkat, vonásainkat szerelem szépíti és finomítja. Hallom a hangod, ahogy azt, mondod, rakjuk le a csomagokat kint, Édesem. Végre hazaértünk.
