A felnőtt énállapotú ember önálló és szabad. Képes tisztán kommunikálni igényeit és szükségleteit, nem várja el, hogy kitalálják gondolatait. Van bátorsága beszélni a problémáiról, nem fél a büntetéstől, vagy hogy őszintesége miatt megbüntetik, vagy nem fogják szeretni. Gyermeki énállapotban egy kiszolgáltatott és minden szempontból függő helyzetben létezünk. Egy felnőtt embernek szilárd énhatárai vannak, azok kijelölésével védi lelki magánterületét, gyermeki énállapotban mások húzzák ezt meg helyettünk.
Azért, hogy elfogadjanak, összemossuk énhatárainkat másokéval, és már nem tudjuk, kik vagyunk, mit is képviselünk. Egy éretlen személyiség a gyermeki létnek megfelelően szimbiotikus kapcsolatokat alakít ki, amelyekben nincs függetlenség, nincs autonómia, de a függőségi helyzettel a biztonság hamis illúziója megvan. „Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom. Ostoba vagyok – foglalkozz velem” – írta József Attila. Az érzelmileg érett, felnőtt énállapotú ember nem a folyamatos, adakozó, önfeláldozó gondoskodást, figyelmet várja passzívan. Ha a párkapcsolatban nem két felnőtt éntudatú ember van jelen, akkor megbillen a kapcsolati egyensúly, kialakul a szülő-gyermek dinamika, kialakul egy alá- és fölérendelt kapcsolat, melyben előbb utóbb szexuális problémák is jelentkeznek. A felnőtt felelősségvállalás kiterjed a hétköznapi problémák megoldására, az önmegvalósításra, az életcélok megtalálására, a nyílt, tiszta, határozott és szelíd kommunikációra. Ha nem tudjuk kapcsolatainkban képviselni az érdekeinket, akkor megtanulunk inkább lemondani saját igényeinkről, szükségleteiről, csak ne kelljen konfrontálódnunk.
Egy felnőtt ember teljes felelősséget vállal a tetteiért és azért, ahol tart az életben. Tudja, hogy vannak és lesznek veszteségek, vannak fájdalmak. Semmi sem biztos, amit ma felépítünk, az leomolhat reggelre, de nem sétálhatunk sokáig a romokon, nem húzhatjuk, vonszolhatjuk magunk után a múlt kudarcainak mérgező sleppjét. Csak az lesz képes felépíteni valami újat – vagy újjáépíteni, ami összeomlott –, aki felnőtt módon felelősséget vállal az életéért. Az áldozat szerepébe mindig könnyebb belehelyezkedni, de passzívitás, cselekvőképtelenség. Ha elfogadjuk, hogy a dolgok nem csak megtörténnek velünk, hanem minden történésnek igenis köze van hozzánk, akkor máris a cselekvő pozícióba helyezzük magunkat, aki kész változni, változtatni. Az áldozatszerep gúzsba köt, mindez lehetetlenné teszi, hogy bárki továbblépjen. Ha valóban új lappal akarjuk kezdeni, akkor kénytelenek vagyunk farkasszemet nézni a múlttal, és egyúttal nem maradt más út: kénytelen vagyunk feldolgozni azt. Nem kitörölni, nem semmissé tenni, hanem feldolgozni, és felelősséget vállalni érte. Ha társként új mintákat és új utakat akarunk építeni együtt, akkor nem tehetünk mást, mindkettőnknek át kell látni a saját részét eltávolodásunkban.
A felnőtt ember a problémákkal képes szembenézni és egyedül megoldani azokat. Az érzelmi „izmosodás”, érés miért várat magára? Az érzelmi éretlenségre utaló viselkedésminták a gyerekkorunkból származnak, ott a szüleinkkel való kapcsolatunkban kellett törést átélnünk, ami máig tartó hiányt okoz. Szenvedünk a szeretet, a figyelem, vagy a gondoskodás hiányától, és most titokban abban reménykedünk, hogy talán valaki odakint „megment”, tőle megkaphatjuk az alkalmasság, a szerethetőség érzését, az érzelmi, anyagi komfort lehetőségét, és az új kapcsolat majd emocionális űröket tapaszt be. Gyermeki énállapotban rekedve, folyton másokra hárítjuk a felelősséget és a problémáink megoldását. Az érési folyamat része az is, amikor valaki megtanulja a dühét, feszültségét, frusztrációit nem indulatkitörésekkel levezetni. Aki felnőtt, annak már nincs mentsége, ha képtelen kontrollálni az indulatait. Az érett viselkedés egyik fokmérője, hogyan viselkedünk stresszhelyzetben, vagy amikor sérelem ért. Reagálni muszáj a helyzetekre, de előtte várj néhány másodpercet, gondolkodj, szavaidnak, vagy tetteidnek milyen súlya lehet másokra, és milyen következményük lehet rád nézve.
Azok a párok, akik inkább arról beszélnek, mi a saját felelősségük a kapcsolatuk megromlásában, nagyobb eséllyel találnak új utakat egymás felé. Érzelmileg elszegényedett világunkban fontos örömforrássá vált a szerelem, miközben azt gondoljuk, felnőttként vagyunk jelen benne. A szerelmes ember érzései kezdetben valóban egy csecsemőére hasonlítanak, ahogy a csecsemő az anyjával, a szerelmünkkel akarunk eggyé válni, szimbiózist megélni, azonnal és örökre. Idővel azonban, ahogy anyának és gyermekének, meg kell találnunk a megfelelő távolságot, meg kell húzni kettőnk közötti határt, és tudni a választ: ki vagyok én, és ki vagy te? A lángolás idején szerelmünk talán kitalálja a gondolatainkat, vágyainkat, de később magunknak kell kommunikálni azokat, és már csak közös munkával, fejlődéssel, egymásra figyeléssel, minőségi idővel, kölcsönös megerősítésekkel hozható létre a teljesség.
