Ezekben a széthulló, majd hézagosan a felszínen újra összekapaszkodó kapcsolatokban nincs érzelmi biztonság, mert nem azt kapjuk, amit szeretnénk, és nem úgy tisztelnek, ahogyan az jó lenne. Az igényeinkről, vágyainkról nincs bátorságunk, vagy nincs eszköztárunk nyíltan beszélni, nem szabunk határokat, nem mondunk nemet, és így lassan bezárulunk, beáll közöttünk a csend, és az idő telik, közben a kapcsolatot mély nyughatatlanság és hiányérzet szövi át, de nem hagyjuk el egymást. Életünket, közös jövőnket illetően nem hozunk döntést, a komfortzóna biztonságos, ám néha halálosan unalmas, a változás, a kapcsolatból való kilépés pedig iszonytatóan rémisztő.
A helyzet ambivalens volta miatt egymás és önmaguk megbecsültsége csökken, nem találjuk a kivezető utat a kapcsolatból, kilépni nincs bátorságunk, benne maradni nem jó nekünk. Általában van egy kiszolgáltatottabb fél, aki hitegeti magát, reménykedik a fejlődésben. Sokszor azért nem lép ki, mert azt képzeli, hogy a másik „nehezen nyílik meg”, hogy „több időre van szüksége”, miközben folyamatosan megéli, hogy az érzelmileg elérhetetlen, a szeretetlenség megélése mély sérülést okoz számára. Benne maradunk valamiben, amit már csak reményeink és hiedelmeink színeznek ki. Ketten kellenénk a változtatáshoz, hogy végre ne a társas magányban vergődjünk, de a tovább lepéshez, a döntéshozatalhoz egyikünk sem erős. Gúzsba köt, de benne maradunk félelemből, kényelemből, gyávaságból, mert ki tudja, talán még rosszabb jön ezután, így ebben az érzelmi igénytelenségben vegetálunk tovább. Egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat, átlépnénk a kapcsolat beszűkült határait, minőségi időt, figyelmet, kedves szavakat, mély beszélgetést, intimitást, egymásra figyelést, igazi érzéseket várnánk. A stagnálás, az örök hiány rombolóan hat önbecsülésünkre, sosem érezhetjük magunkat a fontosnak, szeretetre alkalmasnak.
Pedig csak azt az egy kérdést kellene megválaszolni: vajon azért vagyunk vele, mert tényleg társra leltünk benne, vagy azért, mert ezt várja el tőlünk a világ, a szülők, a konvenciók? Történik úgy, hogy két hasonló lelki alkattal küzdő, sérült személy alkot egymással egy instabil, bizonytalansággal terhelt szövetséget. De a társas magánytól többnyire csak az egyik fél szenved. Miért? Mert a másik fél alapvetően képtelen a kapcsolódásra, hiszen saját családi érzelmi közegéből a lelki intimitásra való képtelenséget hozza.
Az is előfordul, hogy családi kapcsolataink nem adtak érzelmi biztonságot, bántalmazóak, vagy megszégyenítőek voltak, ezért a párkapcsolatokról alkotott kép is torzult. Megtanultuk, hogy kötődni veszélyes dolog, kiszolgáltatottá, sebezhetővé tesz, azt jobb elkerülni. A társas magányhoz való ragaszkodás egyéb oka lehet, hogy nem volt jelen mindkét szülő neveltetésünk során. Főleg, ha az ellenkező nemű hiányzott, aki vagy fizikailag sem volt jelen, vagy fizikailag ugyan ott volt, de érzelmileg folyamatosan távolságtartóan és zártan viselkedett. Valahol ezt ismételjük meg a társas magányunk során: nem vagyok egyedül, ott van velem a másik, érzelmileg viszont teljesen bezárok, magányos vagyok és őt is kizárom, egyedül hagyom.
Mit tehetünk akkor, ha már benne vagyunk egy ilyen kapcsolatban? A néma tűrés, a szenvedés, a kivonódás nem jó megküzdési stratégia. Fontos megtörni a csendet, és végre kihangosítani érzéseinket, kimondani, kérni, kinyilvánítani érzelmi igényeinket, mit várunk el a másiktól. Azonban ne feledjük, hogy ami évek, évtizedek alatt csontosodott be, az nem fog néhány beszélgetés után megváltozni, idő és gyakorlás kell a változáshoz, akár szakember segítségével, amit mindkettőnknek akarni kell. Ha pedig nem jutunk közelebb egymáshoz, legalább elmondhatjuk, hogy mindent megtettünk a kapcsolatunkért, és nem passzívan beletörődve, betokosodva a dermedt, felszínes kommunikációba, erőfeszítések megtétele nélkül engedtük el egymás kezét.
