Manapság a siker fogalmának értelmezése eltorzult, hiszen ez ma elsősorban hatalmat, népszerűséget, luxust és pénzt jelent. Ezek a felszínes szempontok azonban nem a siker valódi fokmérői. Kiegyensúlyozott, boldog családi élet, szeretetteljes kapcsolódás a szeretteinkkel, társunkkal, valódi értékeket hordozó, helyes példa, minta a gyerekeinknek: becsület, tisztelet, erkölcs. Mert mi a siker, ha nem ez?
Egy érett férfi válogat, tudja mi a nemes, mi az érték, és mi a vacak, hamis, filléres imitáció. Fontos számára, hogy otthon is minden rendben legyen, a lélek és az anyagi világ egyensúlya alapvető fontosságú, ezért olyan odaadó társra vágyik, aki egyenrangú és nem támaszkodó, aki női energiákkal tölti meg napjait. Érzelmileg érett, hasonló értékek szerint élő, igazi nőre, társra vágyik. „Boldog az, aki otthon boldog” – így fogalmaz Lev Tolsztoj szép, egyszerű szavakkal. Az ember lehet gazdag, egészséges és gyönyörű, mindez nem helyettesítheti az otthonában megtapasztalt boldogságot. Mindannyian szeretnénk, hogy legyen egy biztos kikötőnk, ahonnan útnak indulunk, ahová majd hazatérünk, és ha szerencsések vagyunk, a család az, ami ránk adja a bátorság, a türelem, a tisztelet, a felelősségvállalás, a kedvesség vértjét. A család az, ahol a szülő oltalom, az első pajzs a világ ellen, akivel beteljesedik az ösztönös ősbizalom, a nyugalom, a biztonság érzése. Ahogyan egy férfi a feleségével bánik, a gyerek úgy kap folyamatos visszajelzést arról, hogyan is működnek a párkapcsolatok. Érzékeny kis szenzoraival akaratlanul is figyel, viselkedésmintákat raktároz, és azokat a későbbiekben előhívja. Az apa a lánya szemében a Férfi, aki mindig önzetlenül ad, akire számítani lehet, aki soha nem kér semmit cserébe. Nem vesz el semmit, nem rabol önbecsülést, női önbizalmat, méltóságot, hitet önmagában. Egy fiúgyermek, ha az apa helyes modellt közvetít, képes lesz értékként kezelni mindazt, amit a férfiminőség jelent.
Egész életünkben vágyjuk, hogy valaki mellett helyünk legyen az életben. Nem csak a boldogságot keressük: tartozni, kötődni is akarunk valahova, valakihez. Amikor két összeillő ember találkozik, nem egyszerűen passzolnak egymáshoz, hanem egymás közelében nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, biztonságot élnek meg, otthon vannak. Ez az otthonosság érzése, ami talán a legfontosabb. Mert az otthon soha nem házakat, falakat jelent, vagy réztáblát a kapun, hanem fontos emberi kapcsolatokat, ahol úgy nyilvánulsz meg, és az lehetsz, aki valójában vagy. Az otthonosság érzése meghitt, őszinte kapcsolódás két ember között, ahol a másik ember örömét leli az egyéniségedben, a küllemedben, az élethez való hozzáállásodban, és örül neked, így lesztek társak.
Az otthon az, ahol értjük egymás szavát, érzelmi anyanyelvét, ahol nem beszéljük dadogva a szeretetnyelveket. Ahol azt nyújtjuk, amitől a másik szeretve érzi magát. Ahol közölni tudjuk az érzéseinket, jót és rosszat is, és úgy tudjuk egymás elé tárni vágyainkat, meg nem értettségünket, hogy a másik érdekei sem sérülnek. Az otthon az, ahol nem uralkodik látszatharmónia, nincs látszatmegoldás, vagy szőnyeg alá seprés. Ott igenis lehet vita, lehet konfliktus, és a harag, a düh, és egyéb negatív érzelmek nem kerülnek elfojtásra, nem szorítjuk egymásba a szót. Ahol határokat húzunk, és határozottan nemet mondunk, ha kell.
Az igazi családi otthon olyan, hogy nem veréssel, vagy verbális agresszióval torolják meg, ha a gyermek kifejezi frusztrációját, mert gyógyíthatatlan sérülést ejtünk az ő későbbi konfliktuskezelésében. Azt tanulja meg, hogy a nyílt önérvényesítés ördögtől való, inkább jobb csendben maradni, bólogatni, és mélyre szorítani a fájó, negatív érzelmeket, mint a konfliktusokban alulmaradni, és elviselni a veszekedéseket, és a megtorló ellenagressziót. Az otthon az, ahol nem veszítjük el a saját hangunkat, és nem válunk agresszívan kommunikáló sárdobálókká. Ahol nem járkálunk lábujjhegyen, kiüresedett kapcsolatok magányos csendjében. Ahol nem áruljuk el egymást, és nem hagyjuk el önmagunkat. Ahol a másik ember jelenléte mindig fontos lesz, és sosem nem lesz magától értetődő, kiszámítható, mint egy bútordarab, ami mellett naponta elmegyünk szótlanul, mert megszoktuk a látványát.
A család az a szeretetkötelék, melyben rendszeresen minőségi időt fordítunk a kapcsolatunkra. Ha megszüntetjük a minőségi időt, akkor azt kockáztatjuk, hogy a kapcsolatunk túl lazává válik, a ragaszkodás szálai lazulnak meg, vagy ami még rosszabb, egy idő után azt gondoljuk, nem is kell már rajta dolgozni. Gondoskodunk egymásról. A gondoskodás nem drága ajándékokat, luxusutazást, hamis felszínességet jelent, hanem minden olyan törekvést, ami egymás boldogságát, jóllétét, érzelmi biztonságát, bizalmát erősíti. Az otthon az, ahol tiszteljük egymást. A tisztelet nem feltétel nélküli hajbókolást, behódolást jelent, hanem a másik ember érzelmi komfortjának, emberi méltóságának megőrzését. Egymásnak nem riválisai, hanem inkább rajongói vagyunk, egymás útját segítjük, és a pozitív megerősítés, a dicsérő szavak ösztönöznek, új erőt adnak. A család az a szeretetkötelék, ahol sokszor öleljük meg egymást, ahol felvesszük a gyermeket, ha sír, ahol nem becsüljük alá a testi érintés, a közelség, a bújás, az ölelés fontosságát. Egyetlen kapcsolatban sem felejtődhet el az ölelés, vagy a simogatás. Nem képes kiteljesedni az, akinek az életéből hiányzik a szeretetnek ez az ösztönös, és alapvető gyakorlati kifejezésmódja. Az érintés mindig azt jelenti, közünk van egymáshoz.
A család az ahol a bajban összekapaszkodunk, és százszoros erőt mozgósítunk együtt. Ahol nem a hiányra figyelünk folyton, és nem nyomorítjuk meg egymást irreális elvárásaink súlyával, hanem hálásak vagyunk azért, ami megadatott. A hiánykoncentrálás megkeseríti az életet, fáj, bosszant és aggodalmaskodó, zsémbes, folyton panaszkodó, rosszkedvű emberré tesz. Nem hasonlítgatjuk magunkat másokhoz. Férfiként és nőként elengedjük a megfelelési kényszer görcsét, a tökéletes párkapcsolati sablonba simulás vágyát, együtt haladunk, fejlődünk, élünk a saját lehetőségeinkkel és kiaknázzuk belőle a legtöbbet.
