Egy befejezetlen történet vagyunk. Egy félbe maradt mondat, egy idő előtt szétpukkant szappanbuborék, egy soha be nem teljesült szép ígéret. Egy életerős, szemet gyönyörködtető növény, aminek érthetetlen módon túl korán lehullnak a szirmai, és soha nem borul színpompás virágba. Egy szó vagy a nyelvemen, amit nem tudok kimondani, ami nem jut eszembe, ezért mással helyettesítem, körülírom, de az már nem te vagy, nem vagy eredeti, csak egy szomorú, kényszeredett szinonima vagy.
Egy óriás felirat vagyunk a repedezett filmvásznon: vége, a szó pofon üt, arcunkba kiált, fel sem készültünk rá, az előző képkockán még nevettünk, még boldogok voltunk. Egy hirtelen, és váratlanul elszakadt régi film vagyunk, és a gépésznek nincs ideje sem kedve már bíbelődni velünk, leír, leselejtez, megszabadul tőlünk. Egy gyönyörű álom vagyunk, amire már nem emlékszem reggel, és álomittasan, a hatásod alatt, boldogságdelíriumban próbállak leírni, de kezem sután lóg, és agyam képtelen felidézni, amiben részem volt. Egy elfelejtett álom vagy, egy lassan elpárolgó édes érzés vagy, egy illanó illat vagy a kézfejemen, egy gyengülő érintés a nyakszirtemen, egy kéz a derekamon, egy figyelő tekintet, aki messziről néz, távolról vigyáz, de már nincs velem, nem akar velem lenni, és felemészti ez a felemás, nyomorító érzés, hogy halálosan szeret és halálosan fél tőlem egyszerre.
Egy semmibe futó, száguldó, fehér vonal vagyunk az út közepén, csak egy utas vagyok mögötted, és nem szólítalak meg, nem beszélgetek veled semmiségekről, mert fizettem eleget az útért, tedd csak a dolgod, vigyél engem haza, azt akarom. Egy feszült, felhúzott váll vagy, egy értetlen tekintet, majd simító kéz vagy az éjszakában, egy védelmező kar, egy öntudatlanul is ölelő test. Reggel pedig visszaveszel mindent, amivel éjjel kecsegtettél, rám szórod a kincseidet, aztán visszalopod mindet, mert szerinted nem érdemlek semmit.
Egy rég vágyott ajándék vagy, amit soha nem kaphattam meg, egy távoli csilingelés vagy karácsony éjjelen, te vagy az angyal, aki soha nem érkezett meg hozzám, üres ajándékdoboz vagy a túldíszített fa alatt, elhaló betlehemes ének vagy, aminek nem tudom a szövegét. Megrajzolt ház vagy, beléd költöznék örökre, de nem hagyod, mert mindig újakat rajzolsz, mindig másmilyeneket, és én már nem tudom, hová menjek, hol van a mi otthonunk.
Ül a vállamon a szerelmünk. Kitárt, óriás szárnyakkal, beterít, kisajátít, magának akar. Éjszakánként a mellkasomra ül, a csend és a sötétség felerősíti a hangokat és minden érzést mikroszkóp alá helyez, és kényszerít, nézzek bele, szembesüljek, definiáljak és analizáljak. Túl sokat vár tőlem, sok ez nekem. Éljek együtt e rendellenes szerelemmel, viseljem el. Ül a mellkasomon, szorít, szaggat, és néha giccses szíveket rajzol lelkem sivatagi homokjába. Ott ül a vállamon öntörvényűen, önálló életre kelve, meg sem kérdezve, akarom –e mindezt. Újrarajzolt engem, és más színre festett, a kontúrjaim halványulnak, és tükörbe nézve nem nézem a testemet kedvteléssel, és veled együtt, valahol nagyon mélyen elveszett benne a valódi énem. Elvesztem benne én, mint egy mohos szélű, jéghideg vizű feneketlen kútban. Mélyen előre hajolok, és saját nevemet kiáltom bele a mélységes sötétségbe, de csak a saját hangom visszhangzik, komikusan, tompán, sejtelmesen.
Ül a vállamon ez a szerelem, karvalykörmeit a vállamba mélyeszti, és a semmi ágán hintáztatja a szívemet. Én mégis minden éjjel bebocsájtom ezt a szorító érzést, mindig ugyanabban az időben érkezik, és én betessékelem, talán mert ez az egyetlen összekötő szál veled. Lenyomnám már a kezemmel a nehéz rézkilincset, és kilépnék oda, ahol nélküled kell majd élnem. Visszanézek az arcodra, magammal vinnék egy szelíd pillantást, tekintetemet a szemed két sötét, homályos ablakába fúrnám, belekapaszkodnék egy ismerős mosolyba, ami valaha simogatott engem, elvinném, emlékdobozba zárnám. De már nem beszél a szemed hozzám. Nem jó ez így, istenveledet kellene mondani, így engedni el egymást, szépen erre a kettévált útra. Itt fekszik kiterítve ez a szerelem, de nem tud átkelni a szivárványhídon, bolyong közöttünk nyughatatlanul, mert dolga van még velünk, ráül a vállunkra és éjszakánként szellemként kísért.
Ott a kezedben a szerelemleltár, és kíméletlenül el kell számolnom mindennel, amit kaptam tőled, pontról pontra, érintésről érintésre. Leszerelsz, átvilágítasz, és meztelenre vetkőzteted a lelkem, pakoljam csak ki szépen az emlékeket az asztalra, mielőtt végleg kilépek az ajtón. Ne legyen semmi, amit magammal viszek, ne legyen mit dédelgetnem, vagy könnyek között nézegetnem. Gondoskodsz róla, hogy csak az érthetetlent, a hazugot, az idegent és az ép ésszel fel nem foghatót vigyem magammal belőled.
Egy befejezetlen történet vagyunk. Egy félbe maradt mondat, egy idő előtt szétpukkant szappanbuborék, egy soha be nem teljesült szép ígéret.
