Az elfogadás azt jelenti, hogy megértettük, a másik nem tökéletes, és nem fogja beteljesíteni minden álmunkat, mégis úgy próbáljuk a közös életünket élni, hogy együtt többek legyünk, feljebb léphessünk önmagunknál és támogató megjegyzésekkel, dicséretekkel, szeretetteljes, építő kritikákkal, pozitív visszacsatolásokkal, együtt fejlődve a legjobbat tudjuk kihozni egymásból.
A tartósan jól működő párkapcsolat, a házasság nem olyasmi, amelybe meg kell érkezni, mint valami vendégségbe, amelyben közös létünk működtetését, a felelősség súlyát a másik vállára helyezzük. Nem életállomás, melyben csak elfogadni megyünk, és egy limitált időre élvezzük az együttlétünk előnyeit, a gondoskodást, a figyelmet, a törődést, az érzelembőséget. Egy éretlen kapcsolatba valóban csupán elvenni érkezünk, melyben ingyen elvihetjük, ami kell: gyöngédséget, odafigyelést, szexet, elismerő szavakat és a létező összes szeretetnyelvet, de semmit nem adunk vissza. Nem is akarunk ebbe a kiteljesedni, megállapodni képtelen kapcsolatba érzelmileg túlzottan invesztálni, ezért majdnem-szerelmünket örökké átlengi a szakítás szelleme. Ez az éretlen szeretet logikája. Kapcsolatainkban sokszor olyasmit keresünk, amit saját magunkban hiányként élünk meg. Azért van szükségem egy másik emberre, mert bizonyos hiányosságaimat általa próbálom betölteni, törött darabjaimba illeszkedő, passzoló embertársamat keresem, aki ugyanott van darabjaira hullva, mint én. Azért szeretem, mert szükségem van rá – ilyen a hiánymotivált, éretlen szerelem.
Az érett szeretetben rendben vagyunk önmagunkkal, vagy legalább mély, belső igényünk van rá. Egy társtól nem önértékelésünk, problémáink, múltbeli sebeink gyógyítását, és az örök, konfliktusmentes, idilli állapotot várjuk. Hanem egymás lelki fejlődését támogatjuk, megéljük az együttlétünk örömeit, és ugyanúgy a kevésbé örömteli, egymástól eltávolodott napokat is, amikor cseppet sem vagyunk szerethetők, amikor önmagunkat sem szeretjük. Ilyen az érett, növekedésmotivált szerelem.
Manapság annyi mindenre ráhúzzuk a párkapcsolat kifejezést. Kiárusítjuk a lelkünket megrekedő, töltelékkapcsolatok kedvéért, ott böjtöljük ki az időt, amíg el nem jön a nagy érzés. A prolongált, halogató viszonyokban nincsen úton senki sem, senki nem halad sehová, azok csak laza, ilyen-olyan kapcsolatok, nem fejlődnek, csupán stagnálnak. Soha nem tudjuk, hányadán állunk a másikkal, nem rakunk bele csak fél energiát, fél gőzt, egészen nem is vagyunk jelen benne. Távkapcsolatok kiszámíthatatlan érzelmi hullámvasútján utazunk, elválás, hosszú különlét, majd a találkozás öröme váltják egymást örök egymásutánban, körbe-körbe járunk, és szerencsések vagyunk, ha látjuk, mikor szállhatunk ki végre együtt a monoton körhintából. És érzelemmentes szexkapcsolatokban keresünk hamis intimitást, instant gyönyört, sürgető érzelmi komfortérzetre rapid megoldást.
Tökéletes párkapcsolat szintén nem létezik, csak olyan, ami megfelelő, ami hiteles, életszerű, valamint elég jó, elég komfortos ahhoz, hogy mindketten boldognak érezzük magunkat benne. A tökéletesség hajszolása boldogtalanná tesz, és fájón mérgezi a kapcsolatot, sokkal inkább a mély, elkötelezett szeretet, a tisztelet, a megbocsátásra való képesség, az összeillőség, a kiegyensúlyozottság, az egymás közelében megélt biztonság a lényeg. És a tény, hogy pontosan látjuk egymás hibáit, gyengeségeit, mégis a szeretet szemével egymásra tekintve nem a hibákra koncentrálunk, hanem olyan szintű erősségeket, pozitívumokat vagyunk képesek meglátni egymásban, amelyeket a környezetünk talán nem is vesz észre. A társam iránti pozitív attitűd, az, hogy hiszünk egymásban, meglátjuk a rejtett értékeket, és nem a rossz dolgokra koncentrálunk, végül egyfajta önbeteljesítő jóslatként kezd működni, és elkezdünk eszerint is élni. Így tudunk fejlődni, úton lenni, egymást folyamatosan emelni. A társam nem fogja beteljesíteni az életemet
Nem lesznek funkciói, nem az a feladata, hogy minden kívánalmamat lesse, és szükségleteimet teljesítse. Nem lesz a tanácsadóm, motivációs trénerem, önbizalomedzőm, hiányzó anya-, vagy apapótlékom. Ő nem a másik felem. Ha a másik felemet kutatom, akkor törött darabjaimba illeszkedő, passzoló embertársamat keresem, aki éppen ott van részeire hullva, ahol én, ezért pontosan illeszkedünk. Talán nem vagyok önálló, kiteljesedett személyiség?
Egy boldog kapcsolat inkább szól a megfelelő tettekről, mint a megfelelő emberről. A szenvedélykapcsolatot idővel felváltja a társszerelem, ellátjuk feladatainkat, gyerekeket nevelünk, és a saját egyéni épülésünkre is időt fordítunk. A társszerelem ugyanúgy magában foglalja a szenvedélyt és az intimitást. Amikor ide eljutunk, már nem a szerelembe és egy idealizált képbe vagyunk szerelmesek, hanem egy igazi, valóban jóban-rosszban mellettünk álló társba. Az érzés időnként szelídül, és lesz idő, amikor úgy érezzük, egészen meggyengült, szinte csak pislákol, mégis amikor visszatér, sokkal érettebb lesz és mélyebbre gyökerezik a kapcsolatunkban. Mert a szeretet sokkal inkább annyi, mint jelen lenni, figyelmet ajándékozni, elköteleződni, a támogatni, emelni, megerősíteni, biztonságot adni és biztonságban lenni, inspirálni, a legjobbat tenni. Tegyük egymást megfelelővé, tegyük egymást Igazivá.
