Megadtam magam a szerelemnek. Letettem minden önvédelmi fegyvert, mellyel a szívemet védtem, pedig az utóbbi években tökélyre fejlesztettem a jelképes kardforgatást, már kiválóan űztem az amazonoknak való harcot a Férfi ellen. Nekem akkor már elegem volt abból, hogy amazon legyek. Elfáradtam benne. Testidegen volt a szerep, és úgy akartam hinni, most már minden háborúnak vége, fejemet a vállára hajthatom, és élethosszig tartó boldog napok jönnek.
A szívem már így is tele volt zúzódással, bizalmatlan voltam, gyanakvó, és zárkózott, de ösztönösen tudtam, hogy nincs más út, minthogy feltartott kezekkel megadjam magam, mert elég az önkéntes Hamupipőke létből, eleget válogattam az ocsút a búzától. Mégis azt hajtogattam: talán, majd, esetleg. Nem voltam konkrét, nem adtam oda magam egészen, és nem nyitottam meg a szívem. Mindig is viszolyogtam a talán szótól, ez csak a döntésképtelenek, az elköteleződni képtelenek szava, mihaszna töltelékszó, semmi értelme. Mennyire nem érzékeltem, hogy valami elmúlt, lezárult egy életszakasz, múltbeli emberi kapcsolatok jöttek, mentek, elmaradtak, de én mégis benne topogtam a régi, elhasznált életemben.
Vele úgy zuhantam a szenvedélyszerelembe, mint perzselő nyári napon a hűs, simogató tó vízébe, martuk egymás ajkát, évek szomja csillapodott, ahogy testünk illeszkedett, és boldogan voltam kiskifli újra; kezét a csípőmre helyezte, úgy aludtunk el. Az eszeveszett vonzalom módosult tudatállapotában képtelen voltam szavakba önteni, amit érzek, a hormonok játszottak velem kegyetlenül édes játékot, és ő megrészegített, függővé tett, mégis a lelkemet kint hagytam a küszöbön. Ott állt előttem egy gondoskodó, szerető férfi, mégis az apró betűs részt kerestem ebben a történetben. Hol van a csillaggal jelölt rész, hol vannak a csapdák, ellenérvek, gyenge láncszemek, amiről elfelejtettek tájékoztatni?
Nem volt ott az égvilágon semmi, csak ő, meg én. Azt akarta, lássam magam végre az ő szemével, legyen ő a tükröm, legyek a megerősítő, becéző, védelmező szavaitól újra magabiztos, gyönyörű nő, aki végre szélnek ereszheti régi, önvédelemből felvett, férfiakat messzire taszító viselkedésmintáit, beengedheti a színt az életébe, beengedheti az új szerelmet.
Hogyan történt? Talán egy pillanat műve volt, villanó megvilágosodás, vagy hosszabb, fárasztó önismereti út eredménye, amikor végre ráébredtem, hogy menthetetlenül megszelídített, és felelős lett értem? Egyik hajnalon, nem akartam már, hogy elmenjen, és egyedül hagyjon, nem akartam látni, ahogyan gyűrött arccal a ruháit szedi össze a félhomályban. Nem akartam már, hogy átutazó legyen. Körülnéztem, és láttam végre, hogy ő már mindenütt jelen van, szebbé tette, kiszínezte az én féltve őrzött női territóriumomat. Már invesztálni akartam ebbe a kapcsolatba, figyelmet, szenvedélyt, érzelmeket, női energiákat, és megtenni minden tőlem telhetőt. Azon a hajnalon végleg levette a kötést a szívemről.
Eljött a reggel, és én akkor először nem húztam az arcomra sminkálarcot, rajta hagytam az álom barázdáit, a lepedő nyomát. A nyitott teraszajtón beáradt a friss, eső áztatta fűillat, és ő reggelit készített nekem ezer kalóriából, és én egy morzsát sem hagytam belőle, mert végre éreztem az élet ízeit.
