A fizikailag elérhetetlen férfinek nincs különösebb ismertetőjegye. Lehet, hogy álomférfi, lehet, hogy lehozná a csillagokat, lehet, hogy a tenyerén hordozna, lehet, hogy gyertyafényes vacsorára hívna, és lehet, hogy előtted lépne be az étterembe, mert lehet, hogy tudja, ezt így kell. Lehet, lehet… A lehetőség, a tétova remény szavai.
A fizikailag elérhetetlen férfi azonban nem hús-vér, nem tapintható, csak egy arc a kijelzőn, egy pixelpasi, akit soha nem érintettél, nem érezted a testének melegét, soha nem láttad, és nem tervezett veled randit. A háromezer mérföldre élő férfi másik időzónában él, te pedig a párnát öleled, és ujjaiddal a hideg lepedőre rajzolod elképzelt, ismeretlen, szép fantáziatestének körvonalait. Melletted fekvő körberajzolt élettelen test, egy soha virágba nem boruló, távkapcsolat elejtett holtteste. Egy stagnáló, fejlődésképtelen távkapcsolatba jobb nem beleragadni. Egy érzelmileg elérhetetlen férfi nagyon is jelen van, milyen kár, hogy ő meg csak fizikailag. A csábítás mestere, arcodba búgja édes-mézes szavait, ellene minden tudatos, okos, nagylányos érv hasznavehetetlen, és működésképtelen, hipnotizál, szuggerál, elbűvöl, varázsol, és kápráztat. Ezzel a típussal azonban ne kezdjünk párkapcsolati építkezésbe, vagyis ne rajzoljunk terveket, ne ássuk ki az alapot, és ne kezdjük el az építőköveket sem rakni, úgyis egyedül maradunk, ránk hárul a felelősség, az építés, a fejlesztés, az invesztálás vágya.
Aztán ott állunk elhagyatva egy papírházzal, ami minden reggelre összeomlik. Egy érzelmileg elérhetetlen személy nem biztos, hogy szándékosan szórakozik, és rángatja önbecsülésünk maradványait damil szálakon. Néha kifejezetten szeretne már tartozni valakihez, valahová, feladná már a nyughatatlan életmódot, otthont akar, bázist, elkötelezett kapcsolati státuszt, és állandó lakcímet. Csak éppen nem képes rá. Mert, ahogy egyet lépünk előre, hogy végre kinyújtott kezünkkel elérjük a jéghegy tetején tétován álldogáló, zárt, távoli személyt, ő kettőt lép hátra. És újra ráébredünk a rég kőbe vésett igazságra, hogy egy érzelmileg elérhetetlen emberi lény valójában egy szív nélkül született bádogember.
Egy ilyen kapcsolatban minden pozitív megnyilvánulásba úgy kapaszkodunk, mint háborgó, viharos tengeren a Titanic romjaiba, talán bízhatunk benne, talán ő más, aztán ő maga rúgja ki a kezünkből az utolsó szalmaszálat, mert megint csak üres frázisokkal, ígéretekkel, mézzel bekent, lejárt szavatosságú hazug szavakkal, junk food dumával etetett. Bekajáltuk, finom volt, különleges, egyedi, aztán másnap jön a rosszullét, és öklendezve, kínlódva, fájdalmak közt próbálunk megszabadulni az emlékétől. Egy ilyen kapcsolatban soha nem mi irányítunk. Lehetünk mi erősek, önállóak, függetlenek, egy ilyen liezonban kontrollt veszítünk, nem állunk a tűsarkunkra, hagyjuk, hogy ő határozza meg, mikor találkozzunk, és mennyit legyünk együtt. Ha a hétvégénk közösen telik, akkor ő igyekszik ezt követően néhány napot távol maradni, mintha egyszemélyes feltöltődésre lenne szüksége, mert ki kell pihennie valahogy a szerelmi társasjátékot, az együtt-létet, az együtt-létezést. Minden alkalommal, amikor közelebb kerülnénk egymáshoz, ő hátrálni kezd, mintha parázson járnánk tangót.
Ha szerencsénk van, már a legelső randin sem jelenik meg. Persze fáj, összezavarodva, értetlenül üldögélünk a kávézóban, akkor mire volt ez a fene nagy verbális randi-előjáték, neki se híre, se hamva, köd előtte, köd mögötte. Legjobb, ha vállat vonunk, ennyi volt, mese volt. Még mindig jobb, mintha az oltárnál várakoztatna. Mindig tele van kifogással, most nem keresek semmi komolyat, nyilatkoztatja ki oly gyakran. Jobb tisztában lenni azonban azzal, aminek ő sincs tudatában: sem most, sem máskor nem keres semmit és senkit. Egy érzelmileg elérhetetlen ember néha egy igazi, modortalan, ignoráns érzelembarbár. Telefont nyomkod, és hírfolyamot pörget az étteremben, a kétszemélyes vacsora asztalnál, a lobogó, izzó gyertyafényben, olyan, mintha egy messzi, messzi galaxisban létezne izoláltan, és öntörvényűen. Nem tervez, nem beszél többes számban, nem ér rá találkozni, aztán mégis. Aztán mégsem, mert közbejött valami. Pórázon rángat, nem vitás. Kinek a hibája, hogy egy ilyen kapcsolat kelepcéjében gyötrődünk?
Vele nincs fejlődés, vele nem vagy úton és nem tartasz sehová sem. Nincsenek fázisok, és nincs happyend, csak szomorú körbe-körbenjárás, és sehová nem vezető zsákutcák. Honnan ismerhető fel egy kötődésfóbiás személy? Talán nincs is hely, amit otthonnak definiálna, hiszen oda sem kötődik gyakran úton van valakihez, valahonnan, valahova munkába, ide vagy oda. Mondhatnánk, hogy a környezetére is igénytelen, mint ahogyan saját magára is érzelmileg igénytelen. A helyből hiányzik a barátságosság, az otthon érzés. A hely, ahol ez a nyughatatlan személy megpihen egy időre, sosem végcél. Ő maga is mindig steril marad, érintetlen, érzelem és emlékmentes, kötődés, ragaszkodás, vágyakozás, szerelem mind a küszöbön kívül marad. Amit az emberi kapcsolatokról véleményez, egy mondatban megfogalmazható: kötődni veszélyes. Amikor egy napon érzi, hogy mennie kell, a csomagolás nem tart tovább egyetlen óránál, nem búcsúzik, mert nincs megfelelő szókincse hozzá, senki nem mutatta meg neki, hogyan kell. Nem kötődik a tárgyaikhoz, bármikor odébb tud állni, hihetetlen gyorsasággal szakít meg kapcsolatokat, vagy költözik el. Vendégségbe azonban szeret járni, hiszen ott akkor áll fel a helyéről, amikor akar. Sok esetben lesz egy baráti családja, vagy a testvérének a családja lesz a „családja”, itt kialakít egy látszólag szoros, felszínes viszonyt, ahol úgy tűnik, ő is fontos valakinek. Jön-megy, ajándékoz, ünnepel, játszik a gyerekekkel. Látszólag fontos és számít valahol, érezheti a család, az otthon melegét, igazi felelősségvállalás nélkül. Legjobban akkor érzi jól magát, ha nem várnak tőle túl sokat, leginkább semmit.
Egy felnőtt. kötődési sebeire rálátó és azokat kezelő személy nem csal, nem árul el, nem szégyenít meg, nem menekül, nem hagy faképnél, hanem döntést hoz, felvállal, és felelősséget vállal. Érzelmi biztonságban csakis egy ilyen ember oldalán lehetsz.
