Egy időrablóval az élet csupa nyugtalanságot hozó kérdőjel. Egy időrabló, ha nem figyelek, szorosan körém tekeri ragaszkodása súlyosan nehéz, láthatatlan selyemszálait, de kiderül, csak fojtó, rusnya gumikötél az, amivel magához láncol. Minél távolabbra menekülnék, annál nagyobb erővel, és fájdalommal ránt vissza magához.
Magányos, érzelmileg kiéhezett életem bármelyik időszakában elvarázsolhat angyalarcával, tehetségesen felismerik a bizonytalant, a gyengét, a kapcsolatfüggőt, a támaszkodót, a befolyásolhatót. Jól tudom, egy időrablóval csak megrekedek, a legértékesebb kincsemet, az időmet pazarolja. Vele stagnálok, ő lesz életem menetének élő, lélegző akadálya. Ő az, akik meg is magyarázza hogy miért optimális egy helyben topogni az effajta emberi kapcsolat leült iszapjában, és még vissza is húz, hová sietek, időnk végtelen. Végtelen? Dehogy. Az a baj, hogy ő tényleg azt gondolja, van ideje. Az időrabló az én időmből táplálkozik, elveszi belőlem amit akar, érintést, figyelmet, női energiákat, szabad akaratot, szenvedélyt, pillanatokat, perceket, órákat, időt. Aztán már éveket rabol el tőlem, a lelkesedés megfakul, s én ülök majd a csendben, üres kagylóhéj életemben, hallgatom a falióra ütemes, fülsüketítő dobolását, és figyelem hogyan peregnek le a szemek életem homokóráján. Egy időrablóval eleinte érezhetünk némi késztetést a fejlődésre. Látunk színeket, fényeket, beleképzeljük kettőnket élethelyzetekbe. Megfestjük közös életünk vásznát, kényelmes, odaadó társszerelemben élünk, úton vagyunk, változunk. Fészket rakunk, gyerekszobát rendezünk be, és felváltva csecsemőket ringatunk az éj puha sötétjében, haladunk, növekedünk, együtt fejlődünk. Látjuk magunkat különböző szerepeinkben, fantaziálunk közös életetek fontos állomásairól, mérföldköveiről. Azokról, melyeket legszívesebben lefényképezne a szemünk, és örökre a szívünkbe zárnánk.
Az ilyen képekhez nem kell semmilyen eszköz, hogy előhívjuk, az is lehet, hogy néha behomályosodik a könnyeinktől. Egy energiarablóval azonban nincs fejlődés, haladás, úton levés. Sokszor megálmodtam a gyermekeink arcvonásait, és biztos vagyok benne, hogy pontosan olyanok lettek volna, ha egyszer, egyetlen egyszer esélyt adok nekik megszületni. Három alkalommal szorítják a lábaim kengyelbe fertőtlenítőszer szagú, gumikesztyűs kezek, három alkalommal lett esztelen, semmitmondó és felszínes értelmetlen, időrabló érvekkel megmagyarázva, hogy miért vegyem el tőlük az élethez való jogot. Mindannyiszor hallgatok rá, az ostoba, létbiztonságnak behódolt, egyszerűvé lett lényem elfogadta az ő érveit. Hová rejtettem el, mivé sorvasztottam a bennem élő anyai ösztönt? Miféle természetellenes erőnek engedelmeskedtem? És egyáltalán, ő hogyan vette a bátorságot, hogy ebben a kérdésben önkényesen döntést hozzon, illetve abszurd, képtelen, és életellenes válaszút elé állítson engem?
Mindannyiszor őt választottam. Az időrablómat. Nem éreztem a magaménak a babákat, valamiféle burjánzó kinövésnek éreztem őket inkább, amelyek majd ellepik a testem. Gyűlöltem is őket, tudtam, hogy ő majd újra választás elé állít miattuk, vagy ő, vagy a gyerek. Micsoda beteg, romlott, deformált agy, milyen érzelemsivatag által megfogalmazott mondat ez… Miért nem tudtam akkor hátat fordítani? Miért nem tudatosult bennem, hogy érző, egészséges lelkületű emberi lény nem állít ilyen választások elé? Aki tervez velem, aki közös emlékeket zár a szívébe kettőtökről és a családról, akivé majd válunk, nem kérhet ilyet. Nem láttam tisztán, hogy csakis róla szól az életünk. Nem tudtam még akkor, hogy egy időrabló amit az emberi kapcsolatokról véleményez, két szóban megfogalmazható: kötődni veszélyes. Nem akar, vagy nem tud tartósan elköteleződni, de ezt általában még önmagának sem vallja be. Nem találja a kivezető utat hamis kötelékünk labirintusából, kilépni nem mer, benne maradni pedig nem jó neki. Megpihen egy limitált időre, még élvezi is az előnyeit, a gondoskodást, a törődést, az érzelembőséget, és azt, hogy nem a semmi ágán himbálózik, van hová hazamennie. Számára azonban ez nem végcél, csupán tartózkodási pont, lokáció. A kapcsolatunkat mély nyughatatlanság, és hiányérzet szövi át, de nem hagyjuk el egymást. Az évek telnek, életünket, közös jövőnket illetően nem hozunk döntést, a komfortzóna biztonságos, és halálosan unalmas, a változás pedig kecsegtető és iszonytatóan rémisztő egyben.
Kulcsom nyikordul a zárban. Ismerem a hangfekvést, belém égett az ajtó nyikordulása is, a padlócsempén a repedés is ott van a retinámban, mint valami mozaikdarabka az életünkből. Ha valahol így látnám, egyetlen csempedarabként, meg tudnám mutatni honnan hiányzik, vissza is helyezném a helyére. Jelenlegi, biztonságorientált életemben már nem szeretem, ha valami nincs a helyén. Ilyenné lettem. Nem szeretem a rendellenességeket, a szabálytalanságot, a vis majort, a váratlan helyzeteket. Életem biztonságos, unalmas, kihívások, krízisek, és változások nélküli mederben stagnál.
Látom őt, félig felém fordul, majd újra a nyakszirtjét figyelem, ahogyan ül a kanapén. Nem várt, tudta, hogy jövök. Mert mindig jövök, mindenkor, ugyanabban az időben, kiszámítható és előre megjósolható vagyok már, mint az időjárás, ő tett ilyenné. Nem szereti a váratlan helyzeteket, a meglepetéseket, viszolyog a spontaneitástól. Ismeri a testem térképét, már behunyt szemmel meg tudja rajta jelölni az anyajegyeket, ha üres lenne a meztelen testem vászna, vissza tudná rajzolni őket, pontosan oda, ahová tartoznak. Lefeküdni, behódolni a biztonságos mindennapoknak hosszú folyamat eredménye volt. De sikerült, így együtt, kézen fogva tudunk a nyúlós iszapjában topogni, és soha ki nem mászni belőle.
Bezártam a szívem, a fülem, az agyam mindazok előtt, akik figyelmeztetni próbáltak, ő az éveimet, a legértékesebb kincsemet rabolja majd, mert az idő és az ő személyiségének kombinációja lassan ölő, mérgező elixír. Biológiai órám eleinte hangosan süvöltött, de ma már nem hallom meg, érzékeim elutasítják. A biztonság, az önálló döntésre való képtelenség, és a befolyásolhatóság kéjnője lettem. Ő azt mondja, szeret. Én pedig azt, hogy egy időrabló nélkülözhetetlen eszköze, cinkostársa lettem a nagy stagnáló, karikákat fújó, lehúzó semmittevésben.
