Megjelenik egy tehetséges szívrabló, és mintha simogató selyemkendővel fedné le szemünket, úgy veszítjük el józan világlátásunkat és ítélőképességünket. Bizserget, csiklandoz az érzés, és magával ragad a pogány szerelemösztön. Egyetlen pillanat alatt történik meg, karunknál fogva ránt a mélyre, belezuhanunk, belecsapódunk a szerelembe, és azonnal érezzük, az azonnali dopaminlöket szétfeszít belülről, szétárad bennünk a szerelem drogja, lecsendesülünk, és várjuk a következő adagot.
Vannak férfiak, akik megbetegítenek, lehúznak, nyugtalanná, vibrálóvá tesznek. Társaságukban elfelejtkezünk egykori álmainkról, különleges képességeinket nem használjuk, hagyjuk azokat elcsökevényesedni, háttérbe szorítjuk valódi egyéniségünket, és hagyunk megrajzolni létrehozni egy teljesen újat. Egykori tudatos, örömteli életminőségünk vegetációvá zsugorodik. Eleinte rájuk pakoljuk a rosszfiú címkét, ridegségre és szeretetlenségre való mentségként, erőt is érzünk magunkban a szelídítéséhez, rákészülünk, mintha valamilyen vadlovat készülnénk megülni, vagy végérvényesen betörni. De nem vagyunk mi állatszelídítők. Rövid idő múlva riadtan ébredünk a szomorú valóságra, hogy a lélek betegsége is elérhet gyógyíthatatlan stádiumot.
A gyermekkorból hozott rossz minta nem törölhető, az emlékek nem sztornózhatók, nem beültethetők, nem cserélhetők ki újakkal. Megállítanánk már a körhintát, kiszállnánk már ebből a mérgező kapcsolatból, mert fáj a szorítása, és megfojt a megfelelési kényszer, nem jó szerelem ez, nem nekünk való. De ő hajunknál fogva ránt vissza, nem épülünk, nem fejlődünk, egyre csak húz egyre mélyebbre, egyre lejjebb, új, neki tetsző viselkedésformákat veszünk fel, már majdnem olyanok vagyunk, mint ő, ebben az alvilági, romboló szerelemben. Aztán elfogy az erő, szófogadó, simulékony rabjai leszünk az új, mérgező kapcsolatnak, engedjük, hadd fonódjanak ránk az indái, és lassan belesimulunk a sivár félhomályba, jó ott nekünk. Mert az is jobb, mint egyedül. Biztonságot ad, állandóságot ad, ezért eladtuk magunkat, behódoltunk egy toxikus kötődés kedvéért, egykori énünk valahol a verem szélén várakozik.
Van olyan életszakasz, amikor még nem látjuk ezt, és nem is értjük a tényt, hogy egy nő nem minden férfi mellett ugyanaz a nő. Nincs szemünk hozzá, túlságosan leköt a tetszetős külső, gyönyörködünk benne, nem győzünk betelni vele, ízlelgetjük, el sem hisszük, hogy a miénk. Aztán, ahogyan lekopik a máz, mint egy röntgenfelvétel, úgy válik láthatóvá a lélek, ami elrettent. A körítés tetszetős, fényes, és szabályos, ám belül üres, ízetlen és keserű. Kötődni hozzá veszélyes, mert hosszú távú lelki egészségromlást okoz, sőt örök hiányérzethez, tartós társas magányba sodor.
És vannak férfiak, akik felemelnek. Ők a kevésbé harsány külsejű, nem standard paraméterekkel megáldott, szerényebb változatok. Sokszor, életünknek csak azon szakaszában fedezzük fel őket, amikor már ki tudja éppen hányadik majdnem halálos szívlövést szereztük meg. Tévedés azt hinni, hogy terápiás céllal maradnak mellettünk, és küldetésük a testi és lelki sebgyógyítás, mégis, akkor sem tágítanak mellőlünk, ha ezer farkassal kell megküzdeniük naponta az otthonunk bejárata előtt. Őket nem kell betörni vagy megszelídíteni, egyszerűen ott vannak, jelen vannak, mert ígéretet tettek. És ha nincsenek ott, akkor sincsenek kétségeink, mert tényleg ott vannak, ahol mondják. Ők azok, akik miatt nem kell várakozni, szégyenkezni, hazudni, alakoskodni, elkésni, mentegetőzni, és kifordulni önmagunkból. Akik nem hagynak kétségek között vergődni. Akik ott vannak, és gondoskodnak. Akik reggelit készítenek, akik a sokadik reggeli fényben is szépnek látnak, és nem küldenek el azonnal sminkálarcot húzni. Akik nem hagynak kétségek között, akik az elmúlt napot nyugalomban, szerelemben akarják lezárni. Akik félméternyi helyen is képesek velünk összebújva, nyugodtan aludni.
Ők azok, akik talán felébresztik bennünk a szunnyadó különleges képességeket, inspirálnak, lelkesítenek. Akikkel testi és lelki komfortérzetet élhetünk meg. Akikkel igazi énünket csillogtathatjuk, és nem akarunk mindenáron egy tetszetősebb, ideálisabb személyiséget bevetni kétségbeesetten, és szerencsétlenül, a várt siker érdekében. Akikkel nincsenek lélekrágcsáló csendek, felszínes üresjáratok, és együtt repül az idő. Akikkel a csendet nem fülsüketítő csendként érzékeljük, hanem saját gondolatainkban való privát barangolást. Egy ilyen férfinak nem esik nehezére a dicséret, és a pozitív megerősítés. Nem mérgez, és nem lehúz, hanem észrevétlenül terel a jó ösvénye felé, gondolatai megerősítenek, építenek, személyiségünk pozitív irányba fejlődik. Teret ad, és meglátja a nőben rejlő, felszín alatt csillogó kincset, fejlődni enged, szelíd erőszakkal kiráncigál a jól bejáratott komfortzónánkból, és elénk tár egy másik látásmódot, ami másképpen szép, és másképpen nagyszerű. Nem birtokol, nem tekint tulajdonnak, és nem ír elő önkényesen mindhalálig betartandó életszabályokat. Olyan, hogy többféleképpen szeretni, nem létezik. A szeretetnek nincsenek módozatai, nincs mértéke. A szeretet nem kínoz, és nem lel benne örömet, nem rettent, nem kontrollál, nem sorvaszt, hanem táplál, és bátorít.
Együtt emelkedünk, fejlődünk. Nem állunk meg, nem adjuk fel, pedig bármikor találhatunk valaki mást, találhat egy olyan szeretetéhes, olcsó nőcskét, akit karjánál fogva, szenvedéllyel leránthat a mélybe, akivel zuhanhat. Ő engem választott és velem akar haladni az elköteleződés édesen fáradságos emelkedőjén. Nem húz le, nem mérgez, nem formál a saját képére, a saját tempómban, a saját útvonalamon enged haladni, mégsem maradunk el egymás mellől, nincs kényszer, szabadon követem, szabadon követ. Nincs lekötve a szemünk, pontosan látjuk egymás hibáit és gyengeségeit. Pontosan így akartuk, ezért választottuk egymást, nem szakítjuk meg az utat fölfelé. Most nem zuhanunk, nem zúzzuk össze magunkat, nem törünk darabokra, nem sérülünk. Minél jobban ismerek valakit, az iránta való szeretetem az idő előre haladtával csak nő. Ha a megfelelő két ember találkozik, csak ők képesek izzítani a parazsat újra és újra.