Végül azt mondtad, földhözragadt, unalmas, megrekedt női lény vagyok, aki képtelen a spirituális magasságokban suhanó tantrikus szerelem megélésére. Az arcomba kiabáltad, hogy egy szerencsétlen szabadulóművész lettél mellettem, és mindvégig torkig voltál a láthatatlan szerelembilinccsel, amit a ragaszkodásom, a szerelmem, a monoamor kötődésem kattintott a csuklódra.
Ki tudja, hányszor ráztad le magadról, ahogyan az ölelésemet is lefejtetted, így kerülted a vihar előtti csendet félő, fürkésző tekintetemet. Mindig azt kérted, úgy szeresselek, mintha vizet tartanék, hajoljak föléd, nézzelek kedvteléssel, és velem maradsz, ha akaratodnak, egyéniségednek, beállítottságodnak szabad folyást engedek. Az ismétlés, az arcom állandósága, a testem érintése, mind jól ismert menedék volt, biztonságot adott, de a csuklóidra kattanó szerelembilincs szorítása egyre kényelmetlenebbé vált. Megpróbáltam.
Vissza tudom idézni a pillanatot, amikor végérvényesen megszelídítettek. Vadászó voltál aznap éjjel, én pedig valamiféle csábító, incselkedő, izgalmas, elejteni való őzsuta; minden rezdüléseddel azt üzented, magadnak akarsz, fel akarsz fedezni, be akarsz járni, belém akarod fúrni magad. Összekapaszkodva botorkáltunk a Lánchíd felé a kivilágítatlan rakparton, a kora őszi szél újra és újra arcomba fújta a langyos bőrödből párolgó illatodat. Akaratomon kívül végleg levettelek a lábadról, mert megrekedt amazonszerepemben tetszelegtem, a szabad szerelemről beszéltem, hogy csak úgy leszek képes létezni veled, ha tiszteled és szereted bennem, ezt az autonóm, teljes behódolásra alkalmatlan, erős nőt. Ha nem birtokolsz, és nem szánsz nekem gombostűre tűzött, preparált, elszáradó, ragyogást veszítő életet. Mert én nem leszek megtekinthető, látogatható szépség, sem csodálni való dekoráció egyetlen férfi mellett sem. Testem térképére nem tűzhetsz ki piros zászlócskákat, nem leszek bevett, meghódított, saját territórium.
Hazudtál. Mert aznap éjjel úgy hittem, végre megtaláltalak, mert mindketten eleget vándoroltunk a keresgélés kies, holdbéli tájain, és egymás ölelésében jó lenne megnyugodni már. Úgy akartam hinni, az Egyetlened leszek.
Amikor ráébredtem az igazságra, már az őszbe meneteltünk mi ketten, egyenesen bele kapcsolatunk elmúlásába, a veszekedések nem hoztak feloldást, egymás húsába beletépni készülő héják voltunk csak mi ketten. Érzem az éjszaka fülledt, nehéz illatát, látom a fogaim nyomát, amit a válladba csókoltam, mintha utoljára, búcsúzóul még megjelölnélek. Mellettem a gyűrött lepedőn ott a tested lenyomata, egészen közel hozzám, ha akarnám, körberajzolhatnám, de nem teszem, az olyan lenne, mint egy holttest körvonala. Még nem akarlak elfelejteni. Ne szeress annyira, ezt súgtad a bőröm pórusainak.
Az én lelkem nem áll készen egyszerre több szerelemre. Akit megszeretek, azt én elveszem, magaménak tartom, és összeborulva, leválaszthatatlan kötelékben élek vele mindaddig, amíg érzem a szerelmét. Nem tudok lezáratlan szerelmek folytatása lenni, nem vagyok kiegészítés, második, vagy harmadik nő. Én így szeretek. Gyarló vagyok, féltékeny vagyok, birtokló vagyok, gyanakvó vagyok, lelkiző vagyok, sérült vagyok. Ember vagyok. Egyetlen emberhez kötődő vagyok.
Én nem tudok többet szeretni, te pedig képtelen vagy egyet, ezért nem lehettem soha az Egyetlened.